Ott sülünk egy tepsiben - Egy sztárpúp csillogásáról Fekete Ádámmal

Érettségi után rögtön felvették a Színművészeti Egyetemre, ott még két évet sem végzett, már megkapta a Junior Prima Díjat. Szinte berobbant, és mostanra már megkerülhetetlen tényezője lett a színházi életnek. Mit gondol, minek köszönhető ez az indulás: sajátos stílusának, nyelvi virtuozitásának, annak, hogy nyíltan és nem kis öniróniával vállalja és színpadra is viszi testi másságát, rokkantságát?

A kezdeti berobbanásnak alapvetően ez utóbbi lehetett a fő oka, azaz a másságom és az azzal való viszonyom. Az emberek meghálálják ezt a hozzáállást. A nyelvkészségem mellett teremtődött körülöttem egy felszabadító légkör. Persze indokolatlanul korán jött az elismerés, 22 éves voltam, még nem rendeztem, nem is írtam igazából semmit. A TÁP Színházban láttak fellépni – hogyan bánok a saját hiátusaimmal, és hogyan bánok a nyelvvel. Azt éreztem, egy nagyon erős szimpátiát szeretne kifejezni ezzel a díjjal a szakma, de kissé nyomasztó is volt számomra ez a megelőlegezett bizalom.

Inkább zavarta a pozitív diszkrimináció, vagy elfogadta, mindezzel azt a mintaértékű utat támogatják, amit képvisel?

Biztos a példaértékűség is számított, bár kerülöm a gondolatot, hogy példa legyek, mert azzal a rossz dolgok is felnagyítódnak bennem. (nevet) A Tajgetosz Show-nak (Egy máig elérhető, igen népszerű 30 részes Youtube-sorozat, ami Végh Zsolt ötletéből indult, és 80 ezres nézőszámmal, 18 ezer követővel rendelkezik – a szerk.) viszont konkrétan az volt a célja, hogy bemutassa, ahogy én bánok a fogyatékosságommal vagy épp kifigurázom azt. Ez a show felvillantja, nem kell olyan véresen komolyan venni, patetizálni a problémáinkat és akadályainkat. Gyógyító tud lenni, ha az ember elsajátítja ezt. Egyébiránt a diszkrimináció mára el is tűnt, nincs már szenzációértéke a mozgássérült jelenlétemnek. A mozgássérült fiú, aki mindenhez ért – ír, rendez, játszik. Mára ez természetessé vált.

Mozgássérültségét mindazonáltal színházi munkáiban továbbra is felvállalja, sőt az egyik fő elem. Utolsó munkájában, a Hat medúza egy tepsiben címűben pedig a főhős púpja csillogó dísszé válik. Mekkora munka eljutni idáig?

Sok munka – sokat gondolkodom, és sokat írok róla magamnak. Faramuci dolog, hogy az ember épp gyengeségéből tud erőt meríteni. Mint egy stand upos, aki a saját gyengeségei kifigurázásából él. Itt az elő­adásban ezt a púpot egyébként sztárpúpnak vagy David Bowie-púpnak hívtuk Szabados Luca jelmeztervezővel. A főhős „csillogásának” alapja, hogy van egy ilyen hátránya. Egyfelől pozitív hozzáállás, hogy a veszteségét nyereséggé fordítja, másfelől van egyfajta ambivalens érzés is azzal kapcsolatban, hogy ha az a púp nem lenne, ő sem lenne az a tündöklő valaki. Egyfajta bűntudat, hogy belőle élek, őt lovagolom meg. Így igazából én vagyok a púp az ő hátán. Mindamellett folyamatosan alakul is az állapotom, három éve volt egy műtétem, a fájdalom, amiben éltem, elmúlt. Sok tényezője van, az embernek milyen az önképe, hogy látja azt, ahogy őt látják. Ez állandóan változik. Sőt, ahogy telik az idő, egyre komplikáltabb a kép. Egy állandó megfejthetetlenség mozgássérültnek lenni.

A darabjában a boldogtalanság a komfortos. A púp csupán kivetülése mind­ennek.

Ilyenek vagyunk. És ez a szomorúság, amiből nem lehet kijutni, inkább költői, mint drámai. A költészet képes a szomorúságot törhetetlenül megmutatni. Van ez a hülye kérdés, szabad-e a reménytelenséget színpadra vinni. Ha magamból indulok ki, én épp akkor tudom igazán összekapni magam, ha ilyen végzetes és önmagukba zárt világokat látok. Ez a darab így kicsit magamra ijesztés is. „Figyelj, ez lehetséges végkimenetel, biztos akarod, hogy ez legyen?” Tanulságos kívülről nézni életünk egy rémisztő variációját. Ha az ember zsákutcába került sorsokat lát (ami akár a sajátja is lehet), talán jobban résen lesz saját kisiklásai tekintetében. Bennem épp akkor ébred tettvágy, amikor azt látom, nincs kiút. Ha kiutat mutatok, akkor az egész kicsit súlytalanabb lesz. Ráadásul a reménytelenség sajnos egészen reális. De próbálom a bennem lévő szomorúságot nem hagyni elburjánzani. Persze szereti ezt az ember, nem akarja csak úgy elengedni. Én például nem adnám oda senkinek – megvan a szépsége, és gazdagít.

És a mozgáskorlátozottságát odaadná?

Nem hiszem. Bajba kerülnék nélküle. Így építettem fel az életem – hirtelen sok mindent újra kellene definiálnom. Ki kellene találnom magamat. Ha eltűnne egy csapásra, hatalmas űr lenne a helyén, beláthatatlan következményei lennének. És ha már sikerült valami békefélét kötnöm vele a harminc év alatt, hadd ne adjam már oda. Benne van egy csomó munkám.

Humorral és öniróniával kezeli másságát. Védekezés lenne?

A humor elemi és szerves része a világlátásomnak meg a saját magam látásának. És nem védekezés, éppen hogy támadás, mert leleplez egy csomó álságosságot. Az ember önmagát is folyton leleplezi vele, mert amit például tragédiaként élek meg, mert mondjuk a társadalom tragikus köntösben rakja rám, máshonnan nézve komikus, kisszerű, eltörpül. Vicces, ha egy másik nézőpontból is meglátod magad, és meg is tud lepni. A színház ebben segít, de az ellenkezőjében is: hogy állj bele dolgokba, hogy ne bagatellizáld a fájdalmadat. Most már nem feltétlenül akarok csupán önkifigurázással beszélni erről az állapotról.

Irodalmi és hétköznapi, álom és rögvalóság, önirónia és drámaiság határán lebegnek a figurái. A dimenzióváltás, a „se itt, se ott lét” a lételeme?

Biztos, hogy ebben a határmezsgyeségben rejtőzködés is van. A nagyon tiszta, konkrét helyzetek, helyszínek, idősíkok, szereplők és beszédmódok nem izgatnak fel. Ha valami már kezd érthetővé vagy jól körvonalazottá válni, akkor kisiklatom. A főszereplőm elkezd úgy beszélni, ahogy nem beszél, vagy kiderül, hogy ez az egész nem is volt stb. Szeretem bizonytalanságban tartani a nézőt, ennek van izgalma. Tükrözi, hogy én magam sem tartom az életet túlzottan konkrétnak, állandóan fenntartom a változás jogát.

Ezért van, hogy a darabjai címei is furcsák, megfejthetetlenek és költőiek?

Játékra invitálnak, úgy kell az elő­adást is nézni, ahogy a cím felvezeti: ez hat medúza egy tepsiben például. Kicsit lebeg, kicsit álomszerű, kicsit költői, kicsit humoros. Közben meg ott sülünk egy tepsiben. A tétje az egész tobzódásnak, hogy legyen időközben szórakoztató: jókedvvel vessz el a szövegben, jókedvvel kapcsolj ki, ha kikapcsolsz, a kiúttalanság ellenére pedig ne lehangolt legyél, hanem valahogy pallérozottabb és tettre készebb.