Ha eddig nem tudták volna, most tőlem megtudhatják: ma van az internet világnapja. Mármint nem hivatalosan, és nem is az egész világon, hanem csak Magyarországon, azaz ezen a szép, májusi napon a világ csak a bolygó mintegy 93 ezer négyzetkilométernyi felületére korlátozódik; de azt hiszem, ez utóbbival nem sok újat mondtam azon kedves honfitársaimnak, akik a világot kizárólag magyar nézőpontból vizsgálják és értelmezik – ami szerintem helytelen, de ez legyen az ő bajuk.
Amúgy az internet világnapját illetően is le vagyunk maradva a világtól, de ezzel sem mondtam semmi újat, hiszen egyre inkább leszakadófélben vagyunk: Kompország – mielőtt kikötött volna Európa partján – valahol félúton kettétörött, és az egyik darabja erre sodródik, a másik darabja meg amarra. Közben mind a kettő süllyed, de ez a sajnálatos tény mintha a fedélzeten lévőknek csak a kisebbik halmazát zavarná, a többség vígan trombitálja az újfasiszta nótákat – de ez legyen megint csak az ő bajuk. Minket visznek a hullámsírba, és az sem zavarja őket, hogy saját magukkal együtt.
Egyébként az internet világnapját illetően azért vagyunk lemaradásban, mert az információs társadalom világnapja éppen tegnap volt, méghozzá hivatalosan, az International Telecommunication Union határozata alapján.
Szóval a világ tegnap ünnepelte az internetet, mi pedig ma ünnepeljük, pontosabban szólva ünnepelnénk, ha tudnánk róla, de nyilván nem tudunk róla, mint annyi minden másról sem. Kompország két, egymástól elszakadt és lassan távolodó darabja nem foglalkozik semmi mással, csak önmagával – mármint azon kívül, hogy a másik darabkán süllyedő honfitársait okolja minden bajok forrásaként. Mindig a másik a hibás, sohasem mi, mindig a másik a bűnös, sohasem mi.
Mi csak az áldozati szerepet játsszuk a világ színpadán, és felettébb csodálkozunk rajta, hogy ezeréves produkciónkat nem tapsolja meg senki.
De ha már az internet (magyar) világnapja van, éppen itt a jó alkalom arra, hogy feltegyük a kérdés magunknak: végtére is mi az az internet, s főleg: mire való?
A kilencvenes évek közepén, amikor nálunk az internet terjedni kezdett, azt hittem, hogy a világnagy és szabadon elérhető könyvtár lesz az én szülőhazámnak, Magyarországnak a megmentője. Arról ábrándoztam, hogy ha magyar honfitársaim milliói csatlakoznak rá a világhálóra, akkor két-három évtizeden belül a két-három idegen nyelvet beszélő, okos, világlátott, kiművelt emberfők társadalma leszünk. Hiszen itt van a tudáskincs az orrunk előtt és napról napra gyarapszik, semmi sem akadályozza meg honfitársaimat a művelődésben, olvasásban, nyelvtanulásban. Azon aggódtam, hogy két-három évtizeden belül annyi lesz a diplomás ember száma minálunk, hogy nem lesz, aki házat építsen, vizet, villanyt szereljen.
És tessék, ez lett belőle. Nincs, aki házat építsen, vizet, villanyt szereljen, ám a kiművelt emberfők közben sietve távoztak, nem várták meg, míg Kompország két fele trombitálva elsüllyed. Ezt is elszúrtuk – de legalább csak magunkat okolhatjuk érte.