Milyen volt 1968-ban Cannes-ban fesztiválozni?
Óriási élmény volt, mert akkor voltam életemben először Cannes-ban, méghozzá filmmel: a Meddig él az ember? 1-2 volt az utolsó, ami lement, mielőtt félbeszakadt a fesztivál. Ott volt mellettem Jean Eustache, akinek a szintén egyórás La rosière de Pessac című dokumentumfilmjével egy blokkban vetítettek. Nagy siker volt, mindenki szerette a Meddig él az ember?-t, ami nagy megkönnyebbülés volt, miután a Találkozás című művemet olyan ellenállás kísérte a kollégák és az osztálytársak részéről, hogy szavaim sincsenek rá. Csak Jancsó Miklós állt ki mellettem, ő mondta, hogy ne hallgassak másokra, amit csinálok az nagyon jó, csak éppen szokatlan. Ez volt az első film melyben a direkt hangot használtuk – akkoriban csak stúdióhang vagy utószinkron volt, elfogadhatatlannak tartották, hogy a film „zajos”, de azt talán még jobban, hogy voltak benne spontán felvett jelenetek a szereplőimmel, akiket „kizavartam” az életbe. Pedig minden ezzel a művel kezdődött.
Már nemzetközi szinten is?
Fontos, hogy 1968 előtt én már voltam kint Párizsban és Lyonban. A mi nemzedékünk a francia újhullámmal nőtt fel, „André Bazin gyermekeivel” – még Eric Rohmer is közéjük tartozott, nem csak Truffaut vagy Godard. Amikor korábban Párizsban voltam három hétig, a Cinematheque patkányai nevű csoport tagja voltam, azaz éjjel nappal néztük a filmeket. Mindent. Japán mozikat felirat nélkül, de értettük őket. Minket, a Máriássy osztályt vagy a Balázs Béla stúdiót Henri Langlois fedezett fel, az a Henri Langlois, aki a Cinémathèque française-et, a világ első film archívumát megalapította. Engem viszont személy szerint Louis Marcorelles fedezett fel, aki 1956 után, 1957-ben elhozta a főiskolára Pierre Perrault montreáli filmrendező csodálatos dokumentumfilmjét, Pour la suite du monde; az egyik első Cinema du reel stílusban született filmet, amelyben én felismertem a rokonságot a magam sokat vitatott „Találkozás” című filmemmel és ezen felbátorodva mertem Marcorellesnek megmutatni a még nem véglegesen kész film anyagát és amelyet Marcorelles lelkesen fogadott.
Aztán ’68-ban francia filmesekkel együtt félbeszakították a fesztivált.
Nem, általános sztrájk volt, nem volt sehol áram, emiatt állt le a fesztivál. Az, hogy Truffaut és Godart leszakította a függönyt, lényegében csak egy gesztus volt a részükről, amivel manifesztálták, hogy a lázadó ifjúság pártján állnak. Nem volt se vonat, se repülő. Jean Eustache bogárhátú Volkswagenével hárman, Michel de la Haye-al kiegészülve, aki Cahiers du Cinema kritikusa volt, nekiindultunk Párizsnak. Megérkezve bejelentkeztem a Sorbonne-on, hogy most jöttem Cannes-ból és szeretnék velük együtt forgatni. Kaptam egy csapatot és nagyon sok eseményt rögzítettünk. Elkapott a hangulata, pedig akkor már jóváhagyták, hogy otthon leforgathatom a „Sziget a szárazföldön” -t.
A Meddig él az ember? társadalomkritikus alkotás. Mai, átpolitizált agyammal azt is mondanám, hogy merész.
Ezeket a szempontokat én nem tudom sem megélni, sem elfogadni. A napi politikai huzakodásokba, amelyek ma is és egy jó ideje végigkísérik az emberek életét, soha nem szálltam be. Van bennem természetes kíváncsiság, ami a neveltetésemből fakad, Szüleim arra tanítottak, hogy soha semmit felületesen ne fogadjak el, mindennek nézzek utána. Sőt,
Édesanyám két világháborúval a háta mögött, amelyeket zsidóként élt túl, azt tanította nekem, hogy rossz emberek nincsenek.
Ha valaki olyannal találkozom, aki ártani akar nekem, nézzek utána, mi történhetett vele, ami ilyenné tette, mert ne felejtsem el, hogy minden ember ártatlanul jön a világra. Minden ember szeretetre vágyakozik és akinek nem jut, az dühös emiatt. Ha találkozol ilyen emberrel és esetleg normális emberi kapcsolatot tudsz kialakítani vele, ezáltal talán esélyt is tudsz adni neki arra, hogy másképp oldja meg az életét. Azt szoktam mondani, hogy az én fő foglalkozásom az, hogy kíváncsi vagyok, és ez az alapja a legfontosabb feladatomnak is, hogy történeteket meséljek el.
A Sziget a szárazföldön története, a lakáscsere valós történet volt?
Olyannyira, hogy a saját életem ihlette. Volt egy kilencedik emeleti lakásunk Angyalföld szélén, ahol szalagablakok voltak, mert eredetileg mosókonyhának épült. Ha ki szerettem volna nézni, fel kellett állnom az anyukámtól kapott sámlira, ahhoz, hogy lássam a Dunát és a szemközti budai hegyek csodálatos panorámáját. Egy idő után elkezdtem kertes budai lakást keresni, szóval abszolút személyes a történet.
Mándy Iván forgatókönyvét minden kritika kiemelte.
Mándy Ivánnal kötött barátságom még főiskolás korom elejéről származik, 1958-ban kerestem meg, hogy a Kék dívány című novellájából szeretnék egy etűdöt készíteni – mire Mándy megkérdezte tőlem: „Maga zenész?” Elmagyaráztam, hogy a vizsgafilmeket is etűdöknek nevezik a főiskolán. Ettől kezdve sokat találkoztunk és sokat beszélgettünk filmről is. Több írását ajánlotta, például a „Kulcskereső” -t, hogy abból kellene megcsinálnom az első játékfilmemet, de én valami személyesebbet kerestem, ami jobban az enyém. A budai lakáskeresés alatt kristályosodott ki bennem a főszereplő öregasszony figurája, amely lehetővé tette, hogy el tudjak távolodni az anyagtól, ami ezáltal formálhatóvá vált.
A siker Cannes-ban nem maradt el. Ehhez kapcsolódik Radványi-legenda is?
A Radványi Gézával való találkozás nem legenda, hanem igaz. A film cannes-i vetítése után a közönség több mint tizenöt percig állva tapsolt. Borzasztóan boldog voltam. Alig engedtek ki a teremből. Aztán már az ajtónál egy férfi letérdelt elém, megcsókolta mindkét kezemet és azt mondta: „Nagyon köszönöm magának, hogy megcsinálta ezt a filmet.” Nem ismertem ezt az embert, meg kellet kérdeznem, ki ez. És akkor megtudtam, hogy Radványi Géza volt, aki így köszönte meg a filmemet. Ez a történet pedig attól válik igazán csodálatossá, hogy az első film, amit életemben láttam, tízéves koromban, Radványi Géza Valahol Európában című filmje volt; amely nagyon mély nyomokat hagyott bennem. Ehhez a cannes-i sikerhez képest az itthoni sajtó nem írt róla egyetlen sort sem, sőt a film kiértékelésekor B kategóriásnak sorolták be, amely azzal járt, hogy az országban összesen három kópiával forgalmazták, és se a stáb, se Ragályi Elemér sem én nem kaptunk prémiumot. Ez volt a büntetés. Ez is mutatja, hogy Magyarország 1969-ben milyen messze volt Európától és hogy még abszurdabb legyen a történet, Cannes után meghívták a filmet a világ számtalan fesztiváljára, San Sebastianba is, de San Sebastianban kifütyülték a filmet. Igaz, ezen a fesztiválon, közvetlenül a mi vetítésünk előtt, kifütyülték Robert Bresson Egy szelíd asszony című csodálatos filmjét is. Úgyhogy én úgy értékeltem a helyzetet, hogy Bressonnal dicsőség egyszerre megbukni.
NÉVJEGY
A 85. születésnapját ünneplő Elek Judit a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendezői szakát 1956 és 1961 között Máriássy Félix osztályában végezte el. Pályáját dramaturgként kezdte a Budapest Filmstúdióban, alapító tagja volt a Balázs Béla Stúdiónak. Tabutörő dokumentum- és játékfilmjeiben mély együttérzéssel és nagy szenvedéllyel ábrázolja az emberi kapcsolatokat, az érzékeny társadalmi vagy történelmi témákat.
CIKKÜNK ELKÉSZÍTÉSÉT A BUDAPESTI FRANCIA INTÉZET TÁMOGATTA