Erről beszélek alább két részletben.
Ballada Nr.1: A félelemről
A férfinép félelme elég rég kezdődött. Emlékszel még a Dominique Strauss-Kahn nevű őrült, akkor még IMF-vezér bírósági tárgyalására? Egy luxusszállóban megerőszakolta a takarítónőt. Nos, az az ügy 2011-ben volt – akkor még csak röhögtünk rajta, aztán jöttek Harvey Weinstein filmproducer rémes szex-botrányai, be is varrták kb. száz évre… Akkor már beindult a feminista önvédelem – a Me Too-mozgalom. Egyre több nő merte bevallani, hogy őt is elkapta egy „ragadozó” férfi, megerőszakolta, megverte, kirúgta állásából. Mert korábban az ilyen erőszakoskodásokat nem hitték el, kiröhögték, vagy hazugságnak minősítették. De a #metoo ráerősített: végre hallatták hangjukat az elnyomott nők, sőt még a társadalom is felkapta a fejét.
Ezeréves férfiuralom, nőelnyomás, hatalmaskodás családon belül-kívül, szeretőtartás pofonokkal díszítve – azaz kibaszás a nőkkel. Aminek az volt a jelszava, hogy „pénz számolva, asszony verve jó”. Erre jött nagyjából öt éve a Me Too-mozgalom, és sorra ítélték el a hatalmaskodó, vagy annak tűnő főnököket, meg a snassz macsó fiukat. Ha nem is ítéltek el sokat, de nagymenő reputációjukat a sárba taposták, nyomtatásban is ki lehetett mondani, amit a nők egymás közt suttogva mertek csak: „minden férfi szemét állat”. Végre le lehetett törni a bika szarvát (kivéve a családon belüli erőszakot: otthon verheti az asszonyt a pasi, de a dolgozóban kötelező lett az emelt szintű udvariasság).
Nálunk, az EU-ban, Amerikában beindult az egyenlősítési folyamat – úgy ahogy… Csakhogy erre aztán bekapcsolt a férfinép rettegése. Hogyan kell ebben az új korszakban egy normális, nem hatalmi pozícióban lévő átlagos férfiembernek pl. udvarolni. A The Guardian az udvarlás kriminalizálásáról írt: „A férfiak félnek. Azon a lehetőségen rágódnak, hogy vajon egy baráti, jó szándékú hátba-veregetést (ölelést) nem fognak-e a női kollégák kéjenc gesztusnak tartani… (a pasik) szex-pánikban vannak. Szerintük a MeToo-mozgalom kriminalizálta az udvarlást.” Ami tényleg egy rémség. Probléma lett az is, hogyan szólítsa meg női kollégáját egy férfi munkatárs. (Erről Németországban két éve folyik szemantikai vita.) De ez csak a jéghegy csúcsa. Ezért most ideillesztek egy képzeletbeli filmsnittet.
Romantikus hangulat, séta holdfényben, folyóparton – és akkor meg kell kérdezni a nőt, hogy meg lehet-e fogni a kezét? Netán hozzá lehet-e érni? Ha engedélyt ad, akkor igen, ugyanez az első csók előtt is. Engedélykérés – tán ez az ún. konszenzuális szerelem feltétele. Igen ám, de ezzel az előzetes engedélyezési hülyéskedéssel vége is a romantikának, a kéz érintése nem olyan, mintha spontán lenne, a csók ízetlen. És egyáltalán, ott a teló, előbb felhívom a csajt, hogy vajon megengedi-e, hogy felhívjam. Kétes állapot. Ugyanakkor persze a nők is megszenvedik ezt az állapotot, mert nem tudják, hogyan kell „csábítani”, vagy kedvesnek lenni – de észrevétlenül, nem provokatíve. Mert észrevették, hogy a férfiak kerülik őket, lesunyt szem – no eye contact. Szóval kicsit mind a két oldal benne van a slamasztikában.
A helyzet megoldása már elkezdődött, a nők kitalálták, mit kell tenni: ők kezdeményeznek a begyávult férfinép helyett. Ők ölelik át a pasit először, ők kezdenek smárolni vele stb. Ez mind szép és jó, egészen a vacsoráig – egy ligetbéli kerthelyiségben kajálnak, beszélgetnek kedvesen és vonzó módon. De utána? A régi kérdést („hozzád, vagy hozzám?”) már nem szabad feltenni, várni kell arra, hogy a nő kinyögje, mi legyen. Én sem tudom, mit lehet itt kitalálni. Sakk-matt felé megy a dolog. Ám a vége mégiscsak valamelyik lakás lesz, azt azért nem lehet kikerülni. (Hál' istennek…)
Azért mára csökkent a #metoo férfinépre mért ereje, ám közben ezernyi kérdés maradt nyitva mindkét fél részéről. Ennek lehetséges eredménye, hogy egyik fél se akar belemenni komoly kapcsolatba. Persze eltúlzom a férfi-félelem jelenséget, mert amíg a konditeremben, meg a BMW-jükben királyok a pasik, addig nem rettegnek igazán a nőktől – csak ha komolyra fordul a dolog.
De mi van ezzel a PC (politically correct) magatartással a párkapcsolatban? Ez már nehezebb kérdés. Fekszenek az ágyban, és ki dönti el, hogy ki fog a szeretkezés alkalmával felül illetve alul szerepelni. (Remélem nem kell részletesebben magyarázni, már így is a frász tör ki, hogy pornográf vagyok.) Ki dönti el ebben a szuper-intim viszonyban, hogy lesz-e második forduló? Régen – nem is olyan régen – a férfitársadalomban terjedt az a legenda, hogy a nőknek nincs is orgazmusuk, tehát tökmindegy, hogy a pasi figyel-e arra, hogy partnerének is élvezetet okozzon, mert a nő nem élvez…Erre a butaságra hajdanán orvosilag is produkáltak bizonyítékokat. Rémes volt a patriarchális társadalom eme ideológiája és gyakorlata. Szóval: ki dönt az ágyban? Mai időkben, az összeszokott párkapcsolatban kialakult testbeszéd van, azaz teljesen természetes, hogy kettejük közül melyik mondja (vagy fészkelődik úgy), hogy noch einmal. Én mégis úgy sejtem, a nők felől – legalábbis a párkapcsolat elején – még ma is kell ahhoz némi kurázsi, vagy tán csak technikai készlet, hogy bájosan belevágjanak egy ilyen kiprovokált aktusba. Mert ebben új korszakban a nők is rettegnek.
Ballada Nr.2: A magányról
Amit eddig írtam a #metoo hatásáról – a pasik félelméről – már lassan feledésbe megy. Az új jelszó úgy hangzik: „magam akarok lenni”, magányosan. Ami korábban, mondjuk Camus-nél vagy Rilkénél fájdalmas sors volt, az most menekülés: védem ezt a kis szigetet, ami én vagyok. Nagyképűen fogalmazva: védem identitásomat. Ez lett a ma jelszava.
„Nem akarok szerelmes lenni, nem akarok mély kapcsolatot, elég egy gyors szex és annyi.” A mély kapcsolathoz ki kéne törni a magányból, ami rászakadt a Covid utáni társadalomra, meg egyáltalán a XXI. századra. Magány mindig is volt az európai-amerikai művészetben-irodalomban, de most kegyetlenebb: ki-ki maga akar lenni – identitás-védelem – és nem akarja, hogy a partner beleszívja magát lelkébe-szívébe-agyába. Egyáltalán, hogy legyen egy (régi kifejezéssel) testi-lelki partner. Elég a szex, ne menjünk tovább, magányom köreit ne zavarja egy nő, vagy egy férfi. Jópofát vágok hozzá, ha velem van (vele vagyok), de védem magam a másiktól és saját magamtól is: nehogy belecsússzak egy NAGY szerelembe. Isten őrizz! Nem kell ez a XIX. századi „biedermeier” vagy romantikus baromság, ma már más a világ folyása: ki-ki élje a saját életét. Nem adom meg a telószámom; ne keress; ha valami bajom van, hívlak (nem hív). Pesti mondás: már a szex sem a régi. Van, akinek a szeretkezés már csak púp a hátán, de jó pofát vág hozzá és úgy él vele. Magányosnak lenni új életminőség – miközben belerohad, aki benne él.
Magyarán: félek a partnertől. Mint férfi félek a nőktől, ha többet akarnak belőlem, és mint nő félek a pasiktól, ha a lelkemet is be akarják falni. Mosoly, és párszavas bájcsevely marad és persze pörög az Instagram, meg a Facebook. Mert a magába zárkózást a társas médiákon való tobzódás egyenlíti ki. Ha belenézel a Facebook-bejegyzésekbe, óriási számban találsz önfényezőket, fotókat – mintha a feladó önmagának akarna üzenni. Korábban az egyetemi órámon a nagy viták közben volt egy csoport, melynek tagjai nem vettek részt bennük, lehajtott fejjel ültek. Utána kérdeztem: mi a bajotok az órával? Nem, tanár úr, nem az óra, a Net: „mert tetszik tudni, minden perc drága, és aki nincs a neten pár percig, az eltűnik, egyáltalán: aki nincs a Facebookon, az nem létezik”. Atyavilág, gondoltam. Könyvem, a „Közeli jövőnk és a távoli jelen – A digitális társadalom kritikája” hosszan beszél e jelenségről, miközben már a Facebook is elavult, mert a millenniumi generáció talált egy új, szülők számára zárt felületet és ott hirdeti magát.
Egyfelől van a tökéletes bezárkózás, az „új magány”, aminek jelszava, hogy az identitásom védem; másfelől a felesleges firlefrancokkal való önfényezés a társas médián. Ahol szórakozásképp ott van mások fikázása. „Te egy malacképű csaj vagy, mindenki utál” – kerül fel például az Instagramra egy lányról. És a lány, akit így bealáznak, ki van zárva a közösségből, kiröhögik, ő meg retteg. Nem vicc ez. Amerikai kutatások kimutatták, hogy mióta tömegesen terjedt a Facebook (mondjuk 2006 óta) – évről évre növekedett a tinilányok öngyilkossági rátája.
Mert a társas médiát nemcsak önfényezésre használják, hanem arra is, hogy pl. az iskolai osztályban valakit kipécézzenek, aztán megverjenek, majd az egészet felvegyék videóra (okos-telóra), aztán a szöveget, és a földreverés jelentét közzétegyék a neten. (Van is neve már ennek lejárató, kirekesztő net-használatnak: bullying, de még inkább a cancel culture – egyiket se próbálom lefordítani, mert nem lehet értelmesen áttenni magyarba. Lényegük, hogy a frusztrált magányból mások tönkretétele a kiút, via social media.)
Új magánynak nevezném ezt a jelenséget, ami talán a nőket jobban érinti, de voltaképp a Covid utáni társadalom egésze belesüppedt ebbe az önkéntes börtönbe. Ami pl. a beszélgetés halálát is jelenti. Followerei – követői – vannak, mérik is, hogy mennyit gyűjtött be, és akinek van egymillió, az király. De az ilyen Instagram-búvárnak egyetlen testi-lelki barátja sincs, nincs kivel beszélgetnie, felesleges fecsegésnek véli, pedig az maga az eleven élet. A baráti-szerelmi beszélgetés mára – halott. Helyette nyomkodja az okostelefonja gombjait; az ún. ”Z”- és millennium-generációknál ez már drog, azaz kemény függőséget jelent.
A balladákon túlról
A német romantika híresen abszurd sztorija volt, hogy egy Peter Schlemihl nevű pasi eladta és így elvesztette árnyékát. Ne tudd meg, micsoda kalamajka lett belőle: a társaság kiközösítette, szerelmét se találta. Árnyék nélküli ember? Na neeem. Nos, jelenünkben egy-két generáció megtalálta árnyékát, illetve önmaga helyett saját árnyékaival bíbelődik: TikTok-on játszik tíz órákat, Instázik, önmagát keresi pszichológiai kézikönyvekben, de fogalma sincs már arról, hogy árnyék-léte mögött ki az a hús-vér ember, aki ilyen jól el van az árnyképeivel. A szexben is kísért ez a szitu – a pár egymás mellett fekszik, de nem egymással vannak elfoglalva –, a testbeszéd másról szól náluk, merthogy ki-ki innen-onnan szedett képtömeget akar eljátszani párjával, mert aki mellette fekszik csak árny, mint ahogy ő is csak egy árnyékként élvezi magát: a videó- és játékképek uralják tudatát, tartják életben pislákoló Énjét. Nem folytatom – szomorú világban telik életünk jelentős hányada. Politika és digitális kozmosz együtt fog össze az Én szétmállasztásában. Nem érdekel már a politika, unod, a TikTok izgibb az ágyban is, de a játékból mégis a politika vigyorog rád: hát ez már csak ilyen buli.
Nem folytatom, mert tudom, hogy túlfestem a képet. Inkább nézem a balkonra kitett vizes tálat, amint egy varjú iszogat belőle: ez a kedves snitt visszahozza nekem a valóság reményét.