A magány közepén

A címben jelzett politikusok szó több százszor hangzik el a német kortárs Wolfram Lotz darabjában a Katona József Színházban. Dohy Balázs rendezése egyszerre zsigeri és üdítő élmény.

Mondják, hogy a jó színész a telefonkönyvet is el tudja élvezetesen mondani. Wolfram Lotz szövege a Katona József Színházban, annak is a legkisebb játszóterében, a Sufniban annál jóval bonyolultabb és ravaszabb, mint egy telefonkönyv. Noha sokszor csak szavakból, mondattöredékekből áll és leggyakrabban a politikus szóval játszik.

Láttunk már hasonló próbálkozásokat, tapasztalatom szerint ritkán működik. A szerző mindent, ami konvencionális a drámaírásban, elhagy. Helyette mást kínál, elsősorban játékot. Azt, hogy játsszunk vele!

Hányszor mondjuk a hétköznapokon, hogy persze, a politikusok. Nekik szabad. Hazudni, átverni minket, hülyét csinálni belőlünk, mert ők politikusok. Na nem ezért választjuk meg őket, épp amiatt, hogy képviseljenek minket, az igazunkat. Aztán gyakran ez épp az ellenkezőjébe vált. Ezt figurázza ki Wolfram Lotz szóleleményekkel teli gondolatfutama. A politikusokat, és persze minket, akik ehhez az egészhez asszisztálunk. Nagyszerű a magyar átirat. (Fordította: Hudáky Rita, irodalmi munkatárs Nemes Z. Márió, dramaturg: Komán Attila.)

Itt egy kis ízelítő a játékos, szellemes és igazán provokatív produktumból: „Ha nincs mamut, jó lesz a pillangó? Kit érdekelnek az állatok, amikor a szemetek munkanélkülit gyűjtenek. Kit érdekelnek az állatok, amikor a szemetek munkanélkülit gyűjtenek. A lugasban meg kecses szárnyak kísérleteznek? Bedobom a százasom a halott feketerigóautomatába és kijön egy politikus: ez ám az elvetélt állatkísérlet. Ez ám az elvetélt állatkísérlet.” A szöveg látszólag zagyva, mégis felfedezhetünk benne rendszert. És ez az egész előadásra igaz.

A kusza, töredékes világunkkal szembesít. A szó, a hiteles szó elvesztését is dokumentálja. A drámában, nevezzük annak, a polgár szólal fel. Felvet jelenségeket, sérelmeket. Apró történetek is felvillannak. A történések színe és fonákja, de még ezt se mondanám. Inkább szólavinák ezek, amelyek elszabadulnak, aztán ki tudja, hol állnak meg, és kit miként találnak el.

Izsák Lili összességében minimalista, ám hatalmas neonfelirattal teli tere kellően figyelem felhívó. Az egyén magányát nagyítja fel, melynek a közepén ül a polgár. A politikus minderre ránehezedik és szép lassan agyonnyom mindent és mindenkit, persze nem szó szerint, csak úgy szimbolikusan. De már az is épp elég. A két éve a Színház-és Filmművészeti Egyetem színházi dramaturg szakán végzett Dohy Balázs rendezése kifejezetten üdítő.

Fantasztikus a Katona színészi csapata: Fekete Ernő, Fullajtár Andrea, Lengyel Benjámin, Rajkai Zoltán, Tóth Zsófia és Vajdai Vilmos. Hihetetlen módon figyelnek egymásra és érzik a másik jelenlétét, ugyanakkor szólóban is markánsak. Képesek egyénien és kórusban is magukkal vinni. Ebben az előadásban is van egy bulijelenet, legutóbb a Katona Cseresznyéskertje kapcsán írtunk hasonlóról. (Koreográfus: Horkay Barnabás, zene: Józsa Tamás). Meghatározó az előadás humora. Szavakból, töredékekből, mozaikokból, vicces momentumokból áll össze a mélyre ható irónia. Ebben nagy szerepe van a színészeknek, akik olyan természetes módon interpretálják ezt a hangulatot, hogy ily módon válik mégis sokszor kacagtatóvá.

Az epilógusban elmondják, hogy a politikusok még mindig itt vannak. És itt is maradnak. Úgy látszik nélkülük nem tudunk élni, és nem is akarunk. „ A politikusok a mezőn hevernek / A hajnali fényben.”

És itt maradunk mi is, jobb híján szajkózzuk dühödten, máskor némi öniróniával, ám talán nem annyira szellemesen, mint a Katona József Színház előadásában, hogy már megint a politikusok…