„Éljen a király! Vesszen a király!” – ez a két kiáltás váltja egymást a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál első napjaiban, miután a Maïwenn által írt és rendezett Jeanne du Barry című, a rendezvényt nyitó filmben XV. Lajos francia királyt Johnny Depp alakítja. Franciaországban, ahol a női egyenjogúsági szervezetek igen aktívak nem örülnek annak, hogy Depp koronát kapott – még ha csak egy fikciós film keretein belül történt ez meg. A Libération baloldali francia napilap odáig ment, hogy azt írta: a fesztivál agresszorokat enged a vörös szőnyegre.
Stílusosan név nélkül tették, miután egy héttel a rendezvény előtt a nyitófilm rendezője és főszereplője egy párizsi luxusétteremben fizikálisan nekitámadt Edwy Plenel újságíróra, az oknyomozó Mediaport honlap alapítójára és főszerkesztőjére. A francia lapok szerint Maïwenn hátulról, a haját fogva hátrarántotta a férfi fejét és arcon köpte. A rendezőnő nem tagad semmit, tettét elismerte és azzal indokolta, hogy a lap karaktergyilkos hadjáratot folytatott korábbi partnere, Luc Besson ellen. De ez csak extra adalék ahhoz, hogy a Jeanne du Barry című film politikai ügy legyen, hiszen a hírek szerint több, mint húszmillió euró ment el a kosztümös történelmi filmre, melyben egy (egykori) hollywoodi sztár játszik benne – franciául. Annyiban azonban más Maïwenn alkotása a manapság divatos magyar történelmi filmekkel szemben, hogy nem a hazafias propaganda a lényege, lévén, hogy nem több egy szépen fényképezett szerelmesfilmnél. Méghozzá olyan szinten, amely pont Hollywoodra jellemző inkább: dagályos, giccses, humoros, majd a végén szívfájdítóan drámai.
Létezhet-e igaz szerelem a társadalmi berendezkedések és dogmák ellenére? Maïwenn válasza egyértelmű igen, hiszen a címszereplő egy kurtizán, aki elcsavarja XV. Lajos fejét és kiváltságos helyzetbe kerül az uralkodó haláláig. A nyitónap után megjelent kritikák zöme pusztító haraggal formált véleményt a műről, ezt a reakciót kicsit túlzónak tartom. Például engem nem zavart az, hogy Johnny Depp keveset beszél, elhittem azt, hogy ilyennek gondolta az alkotói oldal a karaktert és a film legjobb jelenete, amikor XV. Lajos kimondott dialógusok helyett villámló szemekkel rendezi le lányait és Marie Antoinette-et. Tovább azt gondolom, hogy a Johnny Depp és Maïwenn közötti kémia erős, pedig előbbi színész sosem a szexuális kisugárzása miatt volt kedvelt. Egészen a film közepéig elégedett is voltam, ám azután egyértelműen látszott, hogy Maïwennek sok volt a főszerep és a rendezés egyszerre, és a végére atomjaira esett szét a produkció. Maïwenn sajnos önmagát is elfelejtette instruálni. De hát ezek egy multiplexben fel sem tűnnének – úgy gondolom, amikor a hazai mozikba kerül ősszel, így is lesz – és ajánlom például A Bridgerton család rajongóinak.
Mindazonáltal, hiába volt a sok tiltakozás, Johnny Depp visszatért a nagy sztárok közé. A teljes város felbolydult, a Croisette-en mindenki szelfizni akart vele, és viszonylag sok szerencsés rajongónak sikerült is – a filmcsillag szemmel láthatóan profin kezeli a rajongóit. És az újságírókkal is tudja, mi a dolga. Például amikor megkérdeztük tőle, hogyan élte meg a nyitógálán az őt váró ovációt és rajongást – ergo a visszatérést –, félmosollyal az arcán rendezett le minket. „Visszatérés? Az meg mi? Ha valaki meghal, elföldelik és kikel a sírból, az visszatérés. Vagy ha valakinek összetörik a gerince, majd ezután színpadra lép, mint balett-táncos, na haver, az a visszatérés” – reagált Depp. Arra a kérdésre, hogy miután Párizsban él, Londonban van produkciós cégre és jelenleg rendezőként a Modigliani-filmre készül, elmondta: Hollywoodból annyira elege van, hogy immár nem is gondol rá. Ahogy mondta: ha egy franchise egyik főszereplőjeként azt kérik tőled, hogy „húzz el, mert valami pletyka terjed”, akkor ott nagy a baj. Ami viszont magyar szempontból különösen izgalmas volt, hogy elárulta: szeptembertől Budapesten forgatja a filmet. „Budapest csodálatos város. Párizst fogja alakítani, de igazából megmutatni, mivel olyan terei vannak, melyeket már nem találtunk meg a francia fővárosban. Budapesten építészetében még ott van a múlt” – húzta alá.
Ha ez ember a hivatalos versenyprogram mellett még képes mozgóképet befogadni, akkor a Rendezők Kéthete (melyet elvileg idén franciául Filmkészítők Kéthetének hívnak, de az angol verzió maradt eredetiben) párhuzamos szekcióban (már-már önálló fesztivál) érdemes keresni. Ennek a nyitóműve a Cédric Kahn rendezte The Goldman Case (A Goldman-ügy) volt, mely a francia baloldali értelmiségi és fegyveres rablásai miatt bebörtönzött értelmiségi életének egy bizonyos pontjára fókuszál: az 1976-os bírósági tárgyalásra, melynek során felmentették két patikus meggyilkolásának vádja alól és nem mellékesen ekkor először vizsgálták felül a francia rendőrség módszereit, annak korrupt és rasszista folyamatait. Kahn nagyon pontos és precíz koncepció alapján rendezte meg a filmet, hiszen csak és kizárólag a bírósági tárgylást rekonstruálja, és ezen belül képes megrajzolni Goldman és családja, az ügyvédek és az ügyészek, illetve a szemtanúk karaktereit. Elképesztően ügyesen bánik a rendező a jelenetek felépítésével, ahogy még abban is kőkemény dramaturgia van, hova állítja a kamera előtt a színészeit. Igen sokszor vág be csak egy arcot, melyek olyan érzéseket közvetítenek, melyeket dialógusokkal nem lehetne kifejezni. (Eszembe jutott erről Ingmar Bergman Varázsfuvolája, melyben a színházi környezetet azzal tette filmessé, hogy megmutatta a közönség arcait.)
Szóval, itt van ez a film, mely egy helyszínen játszódik, de mozisabb film, mint sok-sok ennél hangosabb és színesebb szuperprodukció és azonnal be kell sorolni minden idők legjobb bírósági drámái közé. Arról nem is beszélve, hogy Goldman személye kapcsán kapunk egy remek monológot a kelet-európaiság és a zsidóság folyamatos szenvedéseiről. Ezért pedig csak csodálattal teli hálával lehet Cédric Kahn alkotására gondolni.
Cikkünk elkészítését a Budapesti Francia Intézet támogatta.
