Letaglózó, katartikus és nagyon kellemetlen – röviden így jellemezhető az experimentális stílusáról ismert, ám Cannes-ban karrierje során most először versenyző angol Jonathan Glazer, aki egyben Kelet-Európát is képviseli, lévén amerikai-brit-lengyel koprodukcióban készült az Érdekvédelmi terület (The Zone of Interest) című műve, mely Auschwitzban játszódik és annak parancsnoka Rudolf Höss a központi karaktere. Még pontosabban az SS-tiszt és teljes családja, akik totális idillben élnek a koncentrációs tábor közepén. Miközben a háttérben folynak a kivégzések és zakatolnak a krematóriumok. Az úgynevezett érdekvédelmi terület, melyre a film címe is utal, annak a negyven négyzetkilométeres területnek a megnevezése volt, amely az auschwitzi komplexumot körülzáró kerítés és őrtornyok mellett húzódott és itt éltek a haláltábort irányító náci tisztek családjaikkal. Glazer alkotása tipikusan az a mű, melyet szavakkal nem igazán lehet leírni, mert nem a cselekménye a fontos, hanem az atmoszféra, mellyel provokálja a nézőjét. A képek, a beállítások vizuálisan rideg kompozíciója, a szimbolikusan steril helyszínek és a Glazer műveiben oly fontos hanghatások szinte szuggesztív hatást érnek el: az ember legszívesebben kimenne a filmről, de valami miatt még ott marad. A sztori egyébként egyszerű: Höss (Christian Friedel) és felesége (a rémisztően jó Sandra Hüller) éli az életét, amikor jön a hír, hogy a vezetőt le akarják váltani, hiába ő építette ki a haláltábort. Mit tehet? Mindent bevet, hogy bizonyítsa, nincs nála jobb és nincs nála alkalmasabb a nagy feladatra: a magyar zsidók „feldolgozására” – igen, ez a mű lehetne a miénk is. Egyszóval Jonathan Glazer véghez vitte a bravúrt és bizonyította, hogy a holokauszt kapcsán még mindig lehet mozgóképen újat mondani.
Bármilyen meglepő, a holokauszt témájához kapcsolódott az eddig inkább apolitikus alkotóként ismert Martin Scoresese is, aki negyvenhét év után tért vissza a Croisette-re, miután 1976-ban volt Cannes-ban utoljára a Taxisofőrrel.
A Megfojott virágok David Grann regényének feldolgozása, mely arról a nyomozásról szól, amikor az J. Edgar Hoover vezette Szövetségi nyomozóiroda (ismertebb mai nevén FBI) felgöngyölített egy összeesküvést, melynek keretében gazdag Osage törzsbe tartozó indiánokat öltek meg a pénzükért az 1920-as években. Eredetileg a film a nyomozásról szólt volna, de ahogy Martin Scorsese az újságíróknak Cannes-ban elmondta: nem akart egy úgynevezett „ki tette”-filmet forgatni, mert ez az egész arról szól inkább, hogy „ki nem tette”. Hosszú beszélgetéseket folytatott Chief Standing Bear Osage-vezetővel és ahogy megismerte az indiánok kultúráját és „senki által nem ismert” történeteiket, úgy gondolta, kockáztat: hosszú éveket fektetett a kutatásba és forgatókönyv megírásába, melyből végül elkészült egy három és fél órás epikus mű, egy dráma, krimi és egyben love story, mely hovatovább egyetlen percében sem unalmas. Az alkotói szándékot pedig elementárisan hozza: egy olyan holokausztról beszél, melyről a mai generációk nem tudnak szinte semmit.
Remekműnek is nevezhetném a Megfojtott virágokat – kár, hogy Scorsese nem akart versenyezni az Arany Pálmáért –, melyben a főgonosz William Hale szerepében újra félelmetesen lehengerlő Robert De Nirót láthatjuk.
A karakterek kapcsán a veterán színész elmondta, hogy megérteni nem igazán tudja az eljátszott figurát, de sajnos vannak efféle emberek, akik károsak – mint például Donald Trump. Ha már ő szóba került, akkor stílusosan a sajtóbeszélgetés végén egy grúz újságíró az orosz agresszió Ukrajna és egyéb államok kapcsán volt kíváncsi Scorsese véleményére, aki azt mondta: minden olyan országot támogatni kell, ahol a demokráciára törekednek. Ahogy fogalmazott, sajnos ma már lassan meghalnak azok, akik emlékeznek arra, hogy az oroszok mit műveltek a Balti államokban vagy Lengyelországban. „Amit tenni tudunk, hogy harcolunk a szólásszabadságért. Ez a legfontosabb” – húzta alá Martin Scorsese.
Cikkünk elkészítését a budapesti Francia Intézet támogatta.
