Münchenben, a patinás Bajor Állami Könyvtár női vécéjében ritka a verekedés. Fél évszázada négy lesben álló látogató – négy nő – nekiesett a gyanútlan ötödiknek, aki éppen szünetet tartott olvasótermi munkájában. Szidalmazták, leköpködték, a haját tépték. Esther Vilar (1935–) közellenség lett, miután megjelent a nők szerepéről szóló botránykönyve (magyarul: Az idomított férfi, Akadémiai Kiadó, 1990, fordította Szilágyi Éva). Ilyeneket írt benne:
„A férfiak, anélkül, hogy elgondolkoznának rajta, a nők számára háborúznak, a nőknek csinálnak gyerekeket, a nők városait építik. A nők pedig eközben egyre lustábbá, egyre ostobábbá, s anyagilag egyre igényesebbé válnak… A nők úgy intézik, hogy a férfiak helyettük dolgozzanak, gondolkozzanak, viseljék a felelősséget. A nők kizsákmányolják a férfiakat. De a férfiak erősek, intelligensek, fantáziadúsak, míg a nők gyengék, buták és fantáziátlanok. Akkor miért a nők zsákmányolják ki a férfiakat, és miért nem fordítva? Lehet, hogy az erő, intelligencia és fantázia nem a hatalom, hanem a behódolás előfeltételei? Lehet, hogy a világot nem azok irányítják, akik tudnak valamit, hanem azok, akik semmi másra nem alkalmasak: a nők?”
Az argentínai születésű orvosnő gondolatmenetének hőse a házasság, válás, öröklés, özvegyi nyugdíj révén gazdagodó háziasszony. Vállalathoz hasonlítja, amely érzelmek nélkül profitot maximalizál. A férfi pedig – folytatja – aláveti magát, mert erre idomították, élete betanított mutatványok sorozata. Ha elrontja, vagyis kevesebb pénzt keres, akkor kudarcot vall, és elveszít mindent: feleségét, családját, otthonát, létének célját, biztonságérzetét.
Persze a kapzsi, önző és nyafogó háztartásbeli torzképe durván általánosító. Legföljebb a nyugati felső középosztályra vetíthető rá, a bolygón élők töredékére, de a szerző ezt elintézi annyival, hogy a többiek őket utánozzák. Komolyan gondolta-e? Vagy csak provokált? A pamflet mintha némely korabeli feminista szélsőségesek paródiája volna, azoké, akik hasonló tempóban hirdették forradalmi nézeteiket – minden mozgalomnak vannak vadhajtásai.
Spanyolországi látogatásán az írónő élő tévéadásban beszélt, közvetlenül egy izgalommal várt bokszmeccs előtt. A férfiak már a képernyő előtt ültek, hát meghallgatták. Okfejtése meghökkentette, feldühítette, megosztotta őket. Egyeseket vérig sértett hiúságukban, mások szerint végre valaki ki merte mondani az igazságot. A vita hevében szegény kizsákmányolt macsók végül egymásnak estek, ahelyett hogy békésen sörözgetve nézték volna a bunyót.
Távoli emlék már az a régi botrány, s hogy Esther Vilar a fenyegetések miatt rendőri védelemre szorult. A müncheni hajtépés után kisfiával Rómába költözött, bejárta a fél világot. Színdarabokat írt, mérsékelt sikerrel. Nyolcvanhét évesen Londonban él. Az idomított férfi bizarr kortörténeti dokumentum csupán, de egyik megállapítása máig zavarba hoz: „Bármit tesznek is a férfiak, hogy a nőknek imponáljanak, a nők világában ők nem számítanak. A nők világában csak a többi nő számít.”
„Bármit tesznek is a férfiak, hogy a nőknek imponáljanak, a nők világában ők nem számítanak. A nők világában csak a többi nő számít.”