Egy független humanista – Interjú Falcsik Marival a saját útról és az ütközésekről

A játékosság mérnöki pontossága, nehézségeken átszüremlő féktelen életszeretet, és mindenekelőtt zeneiség. Falcsik Marival beszélgettünk új kötetéről, az Azt hittemről, a MERSZ Klubról és műhelytitkokról. De megtudtuk azt is, milyen az, ha valaki „fűbevaló”, és a lövészárok-szemléletet éppúgy kerüli, mint a pártos harciasságot.

A Falcsik Mari név és -versek bennem a szabadságvágy, a függetlenség, a Weöres Sándor-i zeneiség és játékosság, az összművészet és a performance szavakat hívják elő. Mivel toldaná meg ezt az asszociációs szósort?

Köszönöm a releváns jelölőket – igen, nekem kulcs a zene, a dal, a hangok: a vox humana a líra eszközeivel. Mondjuk, még magyar költő – mert ez egy sok mindent meghatározó nyelv, meg nyelvpatikus –, vagyis a maga egyedi nyelvén a lehető legarányosabban a lehető legpontosabb kifejezésre törekvő. Aztán vigasz – azaz, bár pontosan, de szépen, mint egy jó altató, mondani el a rútat és a kikerülhetetlen véget is.

Új kötete nem sokkal az Anyakönyv és négy évre Az igazi idő után jelent meg. Mennyiben válogatás, hány év termése ez a 64 vers?

Minden vers új benne, az elmúlt években születtek, és mivel elég sok dolgom volt mostanában, szinte észrevétlen megíródott egy kötetnyi, több nem is nagyon, nem kellett sokat szelektálnom, csak megszerkeszteni kötetté az új termést. Az Anyakönyv alig pár hónappal előbb jelent meg: egy időben keletkezett két erős anyag voltak, nem akartam, hogy egy kötetben elkezdjenek kétfelé súlyozni. És így, a Mersz Könyvek köteteként az Anyakönyv Háy Ági grafikáival jelenhetett meg. (Lásd recenziónkat: Simon Adri: Az utolsó kalács. Nyitott mondat, 2023. február 24. – a szerk.) Valamiért máig nem nyíltak ki az élvonalbeli magyar kiadók a vers-és-kép kötetekre, ha felnőtt alanyi líráról van szó (és akkor egy szót se a kísérletező kötetekről). Nem hiszem, hogy akkora pluszköltség volna, tán valami beragadt fundamentalizmus ez: a verskötet apró betűkkel szedett, jellegtelen tipográfiájú, komor, szigorú betűkönyv legyen, mert az úgy illik. Még mindig. Már meg kéne ezt haladni.

A mostani kötet három ciklusra oszlik: válság-halál-fordulat. Mi segített túljutni a válságon? Túl lehet jutni egyáltalán, vagy csupán elzsibbadni benne? Netán immár derűvel, lelki békével tekinteni rá?

Ez három tematikus ciklus, semmiféle kronológia nincs bennük. A versek összevissza születtek az elmúlt években, aztán témákba rendeződtek a maguk fő felhangja szerint, nyilván a könnyebb olvashatóság, az értelmezés kedvéért is. Nem hiszem, hogy az életben van külön válság és túljutás, nem datálom pl. a járvány idejét vagy az egymást követő halálok idejét külön válságkorszaknak, az egész élet ilyen, jó és rossz együttállása, legföljebb az arányok tolódnak erre-arra. Azt sem hiszem, hogy van „immár-derű” –

Leginkább a válságokkal való együttélés van, hol könnyebben viselve, hol rosszabbul. A legrosszabb időszakokon, mint végül minden napon is, a hit és a tevőleges segítés-építés juttat túl.

A múlékonyság, a „minket elütő idő” mindenesetre befészkelt és otthonos a kötetben. Az ideák múlását, a test hanyatlását is lehet békével fogadni? És a korral valóban megenyhült, kompromisszumképesebb lett, elfogadóbb – ahogy írja?

Valóban jóval elfogadóbb lettem – nem írtam volna versbe, ha nem így volna. Hogy kompromisszumképesebb-e, nem tudom, de sokkal enyhébb, az biztos. A múlékonyság befészkel mindjárt a létezés első pillanatába, de ki törődik ezzel, míg túl nem esik első karamboljain az idővel, a veszteségeken – amelyek, ha nem tragédiák, hát látványos kopás, kopása esélyeknek, szép testnek, ép léleknek. Tán ahhoz kell legjobban a békével szemlélés, hogy végképp ne romoljunk meg, a szó erkölcsi értelmében is, a sok ütközéstől, az újra és újra látottaktól, az ember természetéről szerzett tapasztalatoktól.

Egyik négysorosa egy fontos ráébredést sűrít: „Csak úgy lehetsz magad: / a rád rakódott családi sarat / vállald és meghaladd. / Hisz mint egy ház, egy földdarab:/ a tiéd, de nem te vagy.” Megszenvedett tapasztalásnak tűnik. Ritkán jut el idáig az ember, általában a végletekbe csúszik: vagy szakít családi örökségével, vagy beleragad. Volt-e tetten érhető pillanat, ami ezt a tisztánlátást segítette?

Ezt, mikor leírtam, személyesen valakinek írtam, olyasvalakinek, akivel ég és föld a különbség az indító hátterünk között – és én voltam kettőnk közül a szerencsésebb. Mondhatni, föl- és eloldozó ráolvasásnak szántam a számára, egy nagyon fontos tétel egyszerűen átlátható, rögtön-érthető kimondásának, azon a lírai matematikai nyelven, amire József Attila azt mondja, hogy a költő „az adott világ varázsainak mérnöke” – csak itt épp az adott világ nehéztételeié. Aztán, amint megszáradt rajta a tinta, nyomban szembetűnt, hogy a helyzet mindünké. A jó család sem saját utunk, hanem annak talán – de csak talán! – jobb előkészítője. Nehezebben megtagadható, annyira lekötelező tud lenni, de többet tesz az úti tarisznyába. A rossz nyilván meghaladandó, de eleve és kényszerből kevesebb kölönc van rajta, hamar fölmeríti korábban érő önálló saját magunkat. És még ha az előbbi látszik is szerencsésebbnek a szép gyerekkorral meg az úti munícióval, ezt megúszni senkinek nem lehet, mind megszenvedjük a saját út megtalálását és kiépítését.

A közéletiség is felbukkan azért – talán ezekben a versekben fogalmaz a legkeményebben. Itt lát még reményt a kilábalásra a morális válságból?

Csak azt, mint ezen a tájon mindig: személyes tartás, függetlenség, egyénileg hitelesen képviselt ellenpélda és válasz, az eldurvuló rossz egy pontjától már következetes, olykor közös megnyilvánulásában. Nem tanultam meg, már nem is fogom a hazai receptet a lövészárok-szemléletre, a pártos harciasságra, nem hiszem, hogy az „igazságot” bármiféle csoportosulás, megegyezésen alapuló közös nézetrendszer kizárólagosan birtokolhatná. Ha létezik még a független humanizmus, talán ezt a címkét vállalnám, de inkább mindig megmérem a helyzetet a magam lelkiismeretének mérlegén, eszerint cselekszem és írok, és vállalom érte a személyes felelősséget.

Versei a próza és a dráma felé nyújtóznak. Várható-e, hogy e műnemben is alkosson, vagy marad a líra keretei között?

Itt minden líra, csak úgy csinál, mintha nem az lenne. A Nőket néző képekben – amit a Scolar Könyvkiadó volt bátor a szerves részét képező kollázsokkal kiadni, gyönyörű kivitelben – fiktív nők verseit és életrajzát írtam meg, az utóbbi epika is lehetett volna, de nem az: impresszió korokról és személyiségekről, valójában lírai próza. Ez a „hangokon beszélek” folytatódik a most készülő Kisbolygóban, ami önéletrajzi és családtörténeti, szűkebb pátriámat bemutatva többnyire bel-budai színtereken játszódó költői mű – én most úgy hívom: játék a hangokkal. A kortörténet és a genius loci sok szereplőn át rajzolódik ki benne, akiknek dalait két „égi rezonőr” keretezi: egy férfi és egy női narrátor szövi egybe a figurák megszólalásait és lendíti tovább a cselekményt. Ez tehát a dráma eszközeivel is él, de itt is minden líra, a narrátorok beszédjében is ott lüktet a ritmus és a rím. Ez a nagy munka évszakok szerint négy könyvre tagolódik, most írom az Őszt – A Vörös Postakocsi folyóirat kezdte hozni fejezetenként, és folytatja is, ha túléli a finanszírozatlanságot.

Ha már finanszírozás: Milyen az élet most saját klubjukban, a VIII. kerületi MERSZ-ben? Milyen irányba haladt a nyolc év alatt? Az ilyen underground hely hogy vészeli át a gazdasági nyomást és a közéleti kettészakítottságot? (Egy látogató törzshelygyanúsnak aposztrofálta a klubot.)

A MERSZ a Triceps (színházi és filmrendező, performer, művészeti író – a szerk.) korábbi MERZ-házainak igen szelíd, zsebünkhöz szabott folytatása, ekként harmincéves. Soha nem politizálunk: itt a művészet a politika. A járvány óriási terhet rótt ránk: kizárólag saját erőből tartjuk fönn a klubot, nagy erőfeszítés volt nem bezárni, de megmaradtunk. És nem törzshelyként: egy-egy műsorfajta követő közönségét hívja be, nem bennfentes bagázst. Az ajánlott programtól függ, kik jönnek el pénteken. Hisz már csak azért sem törzshely, mert nem kocsma, nem kávéház: csak a program idején, péntek este 7-től van nyitva, máskor műhelymunka zajlik itt, több csoport próbái, a dolgaink szervezése, könyvkiadásunk munkálatai. Ha ajánlhatok egy programot, legyen az Azt hittem kötetem június 16-i bemutatója, a belőle készült műsorral.

Fontos önnek a vers előadása, zenével, akár tánccal is. Mi a tapasztalata, hogy reagálnak erre a nézők? A vers befogadása, mint ahogy írása is, nem intim, magányos műfaj?

Mindkettő egyszerre: intim magányban születik, és kiadattatik nyomtatásban, amit évszázadokig megelőzött zenés előadása. Közönségemben van, aki olvasni szereti a verseket, van a legvékonyabb réteg, akik csak meghallgatni, míg a legtöbbjük mindkettőt kedveli. Sajnos egyre kevesebb időm-erőm jut a föllépésekre, ami a magányos szellemi munkához nem hasonlítható, erőszakos, kifullasztó igénybevétel, ha valaki nem csak úgy blattolgat a színpadon.

Ha ma már alig olvasnak néhányan, pláne verset, dalokat viszont majd mindenki hallgat, lehet-e ez a platformja, útja a versnek?

A dal nem vers, még ha a dalszöveg lírikus műfaj is. És nem hiszem, hogy ma már alig olvasnak verset. Nekem sem a nyomtatott formák fogyása, sem a netes visszajelzések nem ezt mutatják. A líra sosem volt elsődleges bevételi forrás – ezért is kell meglennie a támogatottságának. Inkább annyi, hogy nem olvasnak tömegesen verset ma sem. És még egyszer, a vers megszólalása, zenei kísérete ügyében: ha visszatérünk a hercegek ajándékaként megrendezett udvari költőversenyek villoni korába, a líra csak jól jár vele. De a versolvasás él, én semmi jelét nem látom a haldoklásának.

+ 1 Kérdés
Pár éve vidékre költöztek a fővárosból, ez mennyiben változtatta meg önt és költészetét?

Semennyiben. Ismét megkaptam, csak most már maradandóbb módozatban a családi kolostoromat a kerttel, aminek eddigi hiánya nem a költészetből, hanem a privát pihenésemből vett el: én születésemtől afféle „fűbevaló” vagyok (ezt a szót a „fülbevaló”-t félreértve találta föl kiskorában francia születésű keresztlányom) – hát most végképp kimentem a fűbe. És ha kivételes vitalitásunk, egészségünk, aktivitásunk mindvégig így megmarad, akkor nem is szándékszom már ezen változtatni.