Unalomig lehet ismételni, hogy a közpénzeket sajátjaként kezelő Fidesz milyen módszerekkel tartja fenn hatalmát. Tudjuk. Pártállami sajtóbirodalmat működtet, száz- és százmilliárdokkal tömi ki a haverok zsebeit. Zsigerekig ható hazug propaganda és nagyüzemi manipuláció párosul a politikai ellenfelek kivéreztetésével és az önkényuralmi jogalkotással. „Magyarországon senki sem állhat a törvények felett” – mondta a cinizmusban verhetetlen Orbán Viktor. Persze, hogy senki. Csak a Fidesz.
Úgy játszadoznak a törvényekkel, ahogyan nekik tetszik. Az országgyűlési választás előtt a Fidesz megint átírta a szabályokat – ebben nagy rutinja van –, aztán keresztülverte, hogy ugyanazon a napon rendezzék az önkormányzati és az EP-választásokat. Most éppen az önkormányzati választási rendszert buherálja a kormány, természetesen mindenféle előzetes egyeztetés nélkül, kénye és kedve szerint.
Amikor az ellenzékről, az ellenzék teljesítményéről beszélünk, egyetlen pillanatra sem szabad elfeledkezni arról, milyen feltételek között zajlik Magyarországon a politikai bábjáték. Nem is ez a kérdés. Hanem az, hogy az ellenzéki pártok képesek-e azt a kevés mozgásteret kihasználni, ami a rendelkezésükre áll.
A tavalyi parlamenti választás az eddigi legmélyebb gödörbe lökte az ellenzéket. Számítani lehetett arra, hogy innen már – Márki-Zay Péter kampányszlogenjével élve – tényleg csak felfelé van út. Főként annak ismeretében, hogy a kormány egymás után hozta a megszorító intézkedéseket, még a „szent tehén” rezsicsökkentéshez is hozzányúlt. Az életszínvonal csökkent, az infláció rohamosan nőtt: legalább annyira, mint Magyarország elszigeteltsége a nemzetközi térben.
Az ellenzék közben úgy érezte, akkor jár el leghelyesebben, ha tétlenül megvárja, amíg kitör a népharag, és megroppantja az Orbán-rezsimet. Tulajdonképpen érthető. Nem csinálni semmit a legegyszerűbb módja a cselekvésnek. De csak ritkán vezet eredményre.
Ezúttal sem jött be. A nép – tisztelet a kivételnek: annak a néhány ezer diáknak és tanárnak, aki hajlandó időről időre utcára vonulni – a négy fal között morog, a kormány a helyén van. A parlamenti választás óta eltelt egy évben jottányit sem csökkent a távolság a Fidesz és az ellenzék között.
Nem kell ahhoz kárörvendő kormánypártinak lenni, hogy valaki lesújtó képet fessen az ellenzék helyzetéről. Megteszik ezt maguk az ellenzéki politikusok. A Republikon Intézet nemrég tartott konferenciáján a szocialista Kunhalmi Ágnes közölte, hogy „az ellenzék rosszabb állapotban van, mint korábban volt”. A párbeszédes Szabó Tímea rátett még egy lapáttal, és konstatálta: „egészen borzalmasan állunk”.
Javítani kell magunkat. Jobban belegondolva egyáltalán nem igaz, hogy az ellenzéki pártok tétlenkedéssel töltötték az elmúlt egy évet. Energiáik jelentős részét azonban nem a Fidesz gyengítésére, hanem belső harcokra fordították.
Nemtelen verseny indult azért, hogy a választáson elszenvedett kudarc után ki tudja a lehető legmesszebbre tolni magától a felelősséget. Az együttműködés helyét átvette a marakodás.
Az ellenzéki pártok utólag is hiteltelenítették azt az összefogást, amit pedig 2022 tavasza előtt csodareceptként, az Orbán-kormány alternatívájaként kínáltak a választóknak.
Pillanatnyilag nincs olyan ügy, amely képes lenne összehangolt, közös fellépésre bírni az ellenzéket. Nincs megállapodás arról sem, hogy az ellenzék milyen konstrukcióban vág neki az önkormányzati választásoknak. Mindenki mást akar, a viták és üzengetések a nyilvánosság előtt folynak. Eddig még azt se sikerült elérni, hogy az ellenzéki pártok egységesen felsorakozzanak az újra elinduló Karácsony Gergely főpolgármester mögött.
Az ellenzék szerencséje, hogy az önkormányzati választásokon a pártszínek elhalványulnak, az emberek általában a helyi politikusok beágyazottsága és produktuma alapján döntenek. A kormányváltásban reménykedő szavazók egyedül abban bízhatnak, hogy az ellenzék megerősíti, vagy legalább megőrzi pozícióit az önkormányzatokban. A következő parlamenti választásig pedig talán a pártoknak megjön az esze.