irodalom;Kácsor Zsolt;

„Méz, méz, méregméz”

„A beszűkült tudatállapotú ember a lélek sötétkamrájában nem tudja előhívni az élete boldog pillanatait”. Lapunk szerzője, Kácsor Zsolt regényének főhőse egy mániás depressziós ember.

„Minden leírás-rögzítés fikció” – hangsúlyozza Heller Ágnes. A legszemélyesebb, vallomásszerű prózaváltozatok köre sem lehet más. Valamely szerző mindennapi és műbeli énje sosem azonos. Mindezt azért célszerű már elöljáróban tisztázni, mivel Kácsor Zsolt regényének egyes szám első személyű narrátorát Kácsor Zsoltnak hívják, aki továbbá a műben és az életben egyaránt – egészen a megsemmisítéséig – a Népszabadságnál dolgozott. Itt 2016-ban a kulturális rovat vezetőjének monogramja tényleg K.SZ. volt, s a legendás T.E. valóban szarkasztikus humorral rendelkezett, stb. A mű evidensen önéletrajzi ihletésű, esetünkben tehát az elbeszélő és a szerző kivételesen – és épp a lényeget illetően – megfeleltethető egymásnak, ez pedig akár zavarba ejtő lehet. De persze, ezúttal is más az élet és más az irodalom, s a kettő itt sem keverhető össze.

A regény a narrátor betegségének történetét idézi fel, az első tünetek jelentkezésétől a felismerésig, hogy ezzel a bajjal együtt kell élni. A mű dokumentumszerűen közli a pontos szakorvosi diagnózist: „bipoláris affektív zavar, súlyos depresszió, pszichotikus tünetekkel”.

Az elbeszélésmód megannyi stíluseszközzel utal a mentális zavarodottságra: a gyakori, szinte vég nélküli szóismétlések, az újra és újra – kényszeresen – felbukkanó, baljós tartalmakat sugalló mondókák („méz, méz méregméz, kicsi fiú, merre mész, nem megyek én messzire, csak az élet végire”) egyaránt nehezen kontrollálható tudatműködésre vallanak. A betegség szimptómája az elhatalmasodó üldözési mánia (a narrátor az egyik fázisban még szerelmét is azzal gyanúsítja, hogy hírszerző ügynökként bizalmas adatokat próbál megszerezni tőle), valamint a kóros frusztráltság, a végletes – és teljességgel indokolatlan – önlefokozás: a periodikusan bekövetkező mélypontokon a műbeli én egész élete totális kudarcnak tűnik, kapcsolatait ilyenkor eleve reményteleneknek, hivatásbeli ambícióit pedig illúzióknak látja.

A címbeli „pokoljárás” nem túlzás. A mű ugyanis bővelkedik fölkavaróan drámai jelenetekben. Mindenképp közéjük tartozik a kilátástalanság vezérelte két öngyilkossági kísérlet részletes – az aggályosan precíz előkészületek és a meghiúsulás profán körülményeinek feszültsége miatt némiképp groteszkbe hajló – leírása. Igencsak nyomasztó továbbá a mániákus – végletesen felpörgetett – szakaszt követő bénultság aprólékos jellemzése, valamint az elbeszélői ego mélyén rejtező másik én időnkénti aktivizálódásának, „elszabadulásának”, vagyis morbid „hatalomátvételének” ábrázolása.

„A bipoláris depresszió nem mélabúság, nem búskomorság, nem rosszkedv, nem kedvetlenség, nem borongó szomorúság, nem is melankólia, ami idővel elmúlik, hanem kettős természetű érzelmi élet. Az ember két életet él egyetlen testben, és mind a két élete valódi – de egyik sem az igazi”. A regénybeli betegséget a szerző ekként határozza meg, s árnyalatokban kivételesen gazdag megjelenítése a mai magyar irodalom egyik unikális művét teremtette meg.

„Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!”– írja 1937-ben József Attila. A Pokoljárás Bipoláriában szerzője méltán idézi e híres egysorost, s megalapozottan hivatkozik időről időre a huszadik századi költőóriásra. Nemcsak a betegségtudat köti hozzá, hanem az az attitűd is, mely az alkotás energiáit, intellektuális erejét szegezi szembe a személyiség integritását fenyegető árnyakkal. Mert mint tudjuk:

„a működésben van a nyugalom” (József Attila). Az elbeszélő tehát miközben számot ad a kívülállók számára rejtélyesnek tetsző betegségéről, nehezen közölhető, a mindennapokat megkeserítő ezerféle nyűgéről, művészi formát ad viszontagságainak, irodalommá lényegíti, esztétikai élmény forrásává transzformálja őket. S ezáltal fölülemelkedik az önnön biológiai lényének való kiszolgáltatottságon. Így pedig helyreállítható a személyiség veszélyeztetett méltósága.

A betegség folyamatrajzát meg-megszakítja, árnyalja az a történetszál, mely felidézi a narrátor házasságának felbomlását, majd nagy szerelmének elhamvadását. E két súlyos fiaskó végeredményben független a depressziótól. De közvetve mindegyik szakításban szerepe lehetett, hiszen a depresszió előbb-utóbb azt üzenteti a tényleges vagy lehetséges társnak: „menj el, jobban jársz”.

Természetesen, a betegség egyszersmind az átlagtól való eltérés, vagyis a másság kifejezője, s így a hozzá való viszony magától értetődően a szűkebb-tágabb környezet emberségének, toleranciájának – egyáltalán civilizáltságának – fokmérője. Ennek tükrében van különös jelentősége annak, hogy a regényvilág mikroközösségeiben az elbeszélőt némelyek szimpla bolondnak, beszámíthatatlannak, ijesztőnek tartják, akit jobb távol tartani. Pedig a főhős jószerint csak magasan kvalifikált, leginkább liberális értelmiségiek között mozog.

A „pokoljárás” a mű végkifejletében – legalábbis tendenciaszerűen – megváltódástörténetté alakul át. A gyötrelmei miatt az öngyilkosságot fontolgató narrátort végül a hangsúlyozottan feltétlen – semmiféle viszonzást nem igénylő, nem méricskélő, magánvaló – testvéri szeretet kezdi újra az élethez kötni. Meggyógyítani persze, ez a megrendítő érzelem sem képes, de talán erőt ad a próbatételek elviseléséhez. Kevésnek ez sem mondható.

Infó

Kácsor Zsolt: Pokoljárás Bipoláriában – Egy mániás depressziós feljegyzései. Kalligram, 2023