Jé, egy titkos lak – csodálkoztam rá jó néhány évvel ezelőtt a Rökk Szilárd utcai bérház udvarán álló egyemeletes épületre. A kitámasztott kapunak hála lógtam be a gangok ölelte hűvösbe – ki nem hagynék egyetlen ilyen alkalmat sem, bármennyire sietek is –, és a míves homlokzat mögött nem várt látvány fogadott. Egy plusz házikó, amelyet mintha a Józsefváros falusias múltjából felejtettek volna itt, amikor körös-körül minden beépült a Nagykörút környékének magasra szökő bérházaival.
Pedig a látszat csal: az ódon kisház ugyanakkor, sőt, pár hónappal később épült, mint az őt rejtő háromemeletes nagytestvér. És nem is akárki tervezte, építtette. Igaz, az alkotó az utókor emlékezetében kicsit úgy járt, mint Bereményi Géza Cseh Tamással: ő lett az „és”. Pártos Gyula nevét ma már inkább csak Lechner Ödönével együtt emlegetjük.
Még Puntzmannak hívták Pártost, amikor 1873 júliusában Lechner Gyulával – akkoriban sokat utazó, ugyanakkor elsőszülött kislányát nevelő üzlettársa, Ödön bátyjával – megvásárolt egy Bodzafa utcai telket. A döntés kitűnő üzleti érzékre vallott: a telek a papíron már létező Nagykörút közvetlen közelében feküdt, néhány lépésnyire a ma Barossnak ismert Stáció utcától, amely mentén már épülőfélben volt a körút első egybefüggő házsora.
Más kérdés, hogy a hamarosan következő tőzsdekrach az egész nagyszabású vállalkozást megtorpanásra késztette, így Pártos sem kapkodta el a telek beépítését. Még tíz esztendővel később is csak egy földszintes kalyiba állt rajta egy istállóval, amelyet szegény fuvarosok használtak. Az ő kevéske vagyonuk esett áldozatul, amikor 1885 júniusában egy éjszaka a telken minden porig égett. A tulajdonos szemét viszont alighanem ez a szerencsétlenség nyitotta rá a világ változására: a Nagykörút ha lassan is, de éledezett. Pártos nemsokára kivásárolta Lechner Gyulát, és 1888-ban felépítette a bérházat, majd az udvarban álló villát.
Pártos nemcsak bátor művész – mint azt a háznak a korban még szokatlan, szolidan szecessziós vonalai mutatják –, de racionális elme is volt. A bérház első emeletén ő maga rendezkedett be fiatal feleségével, az Operaház frissen visszavonult dívájával, Vittorina Bartoluccival, a lakás mellett pedig kialakította építészeti irodáját. A második emelet legszebb utcai szobáit viszont átengedte barátjának és üzlettársának, Lechner Ödönnek, aki immár másfél évtizede özvegyen nevelte a gyermekeit. Itt, a Rökk Szilárd utca akkor 39-es számú házában, ebben a barátságos összezártságban születtek meg a következő években a legnagyobb Lechner, illetve Lechner és Pártos tervek. Itt rajzolták meg az Iparművészeti Múzeumot, a szegedi és a kecskeméti városházát, a Szent László téri templomot, a Földtani Intézetet és a Postatakarékpénztár épületét.
És a villa az udvaron? Nos, arról azt állította 1896-ban a Pécsi Figyelő Lármás őrmester néven publikáló tárcistája, hogy azt „gyönyörű reneszánsz stylben” egyenesen a híres festőnek, Roskovics Ignácnak építette fel „Pártos Gyula – Bartolucci férje – műépítész háza udvarának hátulsó részén, a művész tervei szerint”. Hogy tényleg a festő tervezte-e a műtermet vagy Pártos eredetileg önmagának és Lechnernek szánta, nem tudhatjuk. De tény, hogy bár 1888 januárjában még arról adtak hírt a lapok, Roskovics Zala Györggyel épít közös műtermet az Epreskertben, 1890-ben már itt élt. Abban a kis házban, amelynek földszintjén egy magyar és egy német stílusú szobát alakítottak ki, az előtérből pedig egy csigalépcső vezetett fel az emeleti műterembe, amely világos volt, „akár egy üvegház”, s ahol „délutánonként a főváros legelőkelőbb műpártolói” látogatták a bohém kedélyéről is közismert Roskovics „Náci”-t.
Az építészeknél majd egy évtizeddel fiatalabb Roskovics ezekben az években járt a pályája csúcsán. Bár közismertségét a végtelenül negédes Piczi-piros alma című festményének köszönhette, elsősorban templomi festőnek számított. Temérdek oltárkép mellett a műtermétől macskaugrásnyira lévő józsefvárosi plébániatemplomban is készített freskókat, ahogy a budavári Szent István-terem számára is ő festette meg az Árpád-ház királyait. Lármás őrmester látogatásakor azonban épp Kolozsvár városa megrendelésére dolgozott egy hatalmas képen, amely az erdélyi unió kimondásának pillanatát ábrázolta. A roppant festménynek a millenniumi kiállításra kellett volna elkészülnie, de mi már tudjuk, hogy a látását lassan elveszítő Roskovics sosem fejezte be. Az alig kidolgozott vázlat két évvel ezelőtt, a Nemzeti Galéria gyűjteményi revíziójakor került elő.
A három művész diákos együttélése egészen az új századig kitartott, de akkor Lechner és Roskovics is elköltözött a Rökk Szilárd utcából. Az üzletileg is önállósuló Pártos egyre bővülő családjával maradt az első emeleten, az irodát pedig áthelyezte a másodikra. A házban 1901-ben új bérlő tűnt fel: a sertésorbánc, lépfene és egyéb állati kórságok ellen megbízható oltóanyagokat kínáló Jenner–Pasteur Intézet. Aligha tévedünk nagyot, ha azt gondoljuk, hogy a veszélyes kórokozók legyengített változatával dolgozó, a szérumok széles skáláját nagy mennyiségben előállító laboratórium nem működhetett máshol, mint a lakóháztól biztos távolságban lévő egykori műteremben; mindaddig, míg az oltóanyaggyár 1916 őszén tovább nem állt a Józsefvárosból. Hogy ki lett volna a műterem következő lakója, az már nem derült ki: december 22-én meghalt Pártos Gyula, és három leánya hamarosan eladta a házat.
Lechner Ödön és Roskovics Ignác még az előző évben elhunyt – az előbbi a pálya szélére szorulva, az utóbbi gyakorlatilag elfeledetten. Hiába adta vissza egy sebész úgy-ahogy a látását, ahogy egy őt búcsúztató hírlap írta: a festő már jóval korábban meghalt benne. Furcsamód a romantikus megjelenésű műterem mindnyájukat jócskán túlélte. Csak 1935-ben kért engedélyt az épület akkori tulajdonosa, Thuránszky Lászlóné Vécsey Teréz bárónő a kis ház átépítésére. A műtermet körülvevő teraszokat a földszint alaprajzát követve felfalazták, lefedték, és itt is lakásokat alakítottak ki.
A házbeli művészkolónia emléke annyira feledésbe merült, hogy sem Pártosnak, sem Lechnernek nincsen emléktáblája a ma Rökk Szilárd utca 19-nek számozott házon. Roskovics Ignácnak is egészen máshol, a Duna-korzón emeltek szobrot. A kedélyes, kalapos figura egy ungvári vállalkozó pénzén, Kolodko Mihály megformálásában festeget nem messze a Lánchíd pesti hídfőjétől, párdarabja pedig az Ung folyót pingálja Roskovics szülőfalujától nem messze. Divatos zsánerszobor, kifejezetten szelfizésre való. Semmivel sem rosszabb, mint a Piczi-piros alma vagy a dinnyeszüretet ábrázoló, agyoncukrozott festmény. Csak hát közben mégis eltelt másfél évszázad.