Nehéz idők járnak a magyar gazdaságra. Elakadtunk, egyhelyben toporgunk, mondhatni, utat tévesztettünk, zsákutcába kerültünk. Növekedési szintben hoztuk a gyenge közepest (a 27 uniós ország közül a 22. vagyunk az egy főre jutó GDP terén), de bennragadtunk a félperifériás fejlettség csapdájában.
Eredendő bűnnek az tekinthető, hogy 2017-2020 között voluntarista módon, szteroidokkal felpumpálták a gazdaságot.
Ezzel a megszállottságig fokozott GDP- és beruházási fétissel akarták a nem létező pannon pumát feléleszteni (a 2009-es válság közepén a görögök 94 százalékra fújták fel az európai GDP fejlettségi mutatójukat). Ezt magas nyomású gazdaságpolitikának hívják, vagyis akkor is nyomták a gázt, amikor lassítani, fékezni kellett volna;
vagy amikor hűteni kellett volna a gazdaságot, akkor benzinnel oltották a tüzet. De mondhatnánk azt is, hogy a kanyarban padlógázzal akartak előzni. Majd később, amikor beütött a krach, akkor egyszerre nyomták a féket és a gázt is.
A számok nyelvére lefordítva ez azt jelentette, hogy ebben az időszakban a növekedési ütem évi 4-5 százalék között mozgott, holott a fenntartható, szerves fejlődés csak 2,5-3,5 százalékos növekedésre lett volna optimális. A túlfűtöttséget 29 százalékig feltekert beruházási és extra magas felhalmozási rátával, a forint mesterséges gyengítésével (2010-2019 között 50 százalékos gyengülés), a fiskális és monetáris alkoholizmus alkalmazásával teremtették meg. Azaz kontroll nélkül döntötték a pénzt a gazdaságba: 2018-2021 között évente a hitelállomány 16-18 százalékkal növekedett, miközben a bepumpált pénz mennyiségének csak a fele volt indokolt. A Covid járvány után nálunk csak a törökök szórták nagyobb elánnal a pénzt a gazdaságba. Jellemző volt még az uniós támogatások elherdálása - nem a versenyképességet, hatékonyságot preferálták, vasba-acélba-betonba, presztízs beruházásokba, stadionokba és lombkorona nélküli sétányokba öntötték a pénzt -, illetve a felülárazott egyéni transzferek és alkotmányos költségek konfiskálása.
Amikor a rendszerváltáskor visszanyertük a szabadságunkat, a szociális piacgazdaság kiépítésekor, majd az unióba történő belépéskor unos-untalan visszatérő szlogen volt, hogy fejlettségben 15-20 év alatt utolérjük Ausztriát. Annak ellenére, hogy önmagunkhoz képest történt felzárkózás, lényegében továbbra is 25 évre vagyunk ettől. Mára eljutottunk oda, hogy a régen lesajnált Románia lassan, de végérvényesen elhúz mellettünk. A GDP felzárkózási többlet oldaláról vizsgálva 2016-2022 között Románia 18 százalék (59-ről 77-re), Magyarország pedig mindössze 8 százalék növekedési többletet produkált (69-ről 77-re). A növekedési dinamikát látva nem lenne meglepő, ha 2023-ban már ebben is lepipálnának bennünket. A korrigált bér és fogyasztás tekintetében már mögöttük vagyunk, de fogyasztásban lassan Bulgária is utolér bennünket, nem beszélve arról, hogy 2025-től euroövezeti tagok kívánnak lenni.
A jövő felélése szempontjából talán az a lehangolóbb, hogy 2011-2021 között termelékenységben Románia 30,8 százalékot javult, míg nálunk ez csak 11százalék volt. Rémisztő, hogy míg ebben az időszakban a termelékenység az EU átlagához képest Romániában 57 százalékról 76-ra növekedett, addig Magyarországon 75-ről 72 százalékra csökkent. A sikeresebb román felzárkózási, utolérési modernizációnak, gazdasági szerkezetváltásnak köszönhetően különösen a gépgyártásban, a csúcstechnológiát alkalmazó iparban és az IT szektorban megugrott a nagyobb hozzáadott értéket tartalmazó export és az ezzel párosuló hatékonyság, ami lehetővé tette a fogyasztás növekedését.
Ez év elején nálunk az infláció 25, az élelmiszeráremelkedés 45 százalék volt, a románoknál 15, illetve 22 százalék. Jól tudtak sáfárkodni a EU-s források lehívásával is. A makrogazdasági mutatóik (adósságráta: 2022-ben Magyarország 72 százalék, Románia 47 százalék, növekedési kilátások 2023-ra: Magyarország 0,6 százalék, Románia 2,5 százalék; országkockázati felár) is imponálóbbak, de a banki kamat is közel harmada a magyarénak. Románia így a közép-európai régió második legnagyobb gazdaságává vált Lengyelország után, ami egyben politikai-gazdasági-katonai szerepének, befolyásának felértékelődését is jelenti. Románia az utóbbi több mint 10 évben a régió legnagyobb sikertörténetét produkálva egyszerűen ellopta a show-t Magyarországtól.
A hazai gyorsuló belső és külső egyensúlytalanságot mutatja, hogy 2017 elején az infláció még alig volt látható, majd 2020. elején, a Covid járvány kitörése előtt már 4,7 százalék volt, 2022 februárjában, az ukrán háború előtt pedig már 8,5 százalékra kúszott fel. A 2023-as februári infláció már 25 százalékra ugrott, amelynek fele a háborúból, de a másik fele a hibás gazdaságpolitikából származott. Az is tény, hogy 2023 elején európai inflációs bajnokok voltunk a 25 százalékkal (ez egyben az elmúlt 27 év magyar rekordja is volt, a 2008-as világgazdasági válság időszakában sem volt több 8 százaléknál). Az uniós átlaginfláció eközben 10 százalék volt (az élelmiszerek esetében 20 százalék).
Lehet, hogy az előző év magas bázishatásának kalkulálásával, valamint az energiaárak 2023-as bezuhanásával (2022-ben 7-10 milliárd euróval fizettünk többet energiára, mint a megelőző években; ezt a pénzt kellett volna korábban energiahatékonyságra és zöld energiára beruházni), valamint az uniós pénzcsapok év végi részleges megnyílásával a decemberi infláció letuszkolható 10 százalék alá. Ennek ellenére a 2023. évi pénzromlás a 19 százalékos szintet is elérheti.
Ezen túlmenően be kell hozni a képbe a 4 egyensúlyi elemet érintő kockázatot is. 2022 nyarán már volt egy a GDP 5 százalékát kitevő, 3 ezer milliárdos megszorítás (800 milliárdos adókivetés, 2200 milliárdos beruházási stop). 2023-ban 3 ezer milliárdos nettó kamatteher felhalmozódásra lehet számítani. Figyelmeztető jel, hogy a 2023-ra tervezett 3400 milliárdos költségvetési deficit keretünk több mint 79 százalékát már áprilisban kimerítettük. És végül igaz, hogy az adósságrátát a vágtató infláció 2023-ban leszorítja ugyan 70 százalék alá, de ettől nem szabad elájulnunk, mert nominálisan ez az összeg 2019-2022 között brutálisan megnövekedett (31 ezer milliárd forintról 48 ezer milliárdra).
Mindezek eredőjeként oda jutottunk, hogy ihatjuk a feketelevest, mert a holdról is látszik, hogy a vágtató infláció miatt megélhetési válságba jutott az ország, úgy, hogy közben nincs hatalmi válság. A 2023-as év első két hónapjának adatai már jelzik, hogy a medián reálbér 7 százalékkal, a nettó átlagkereset 20 százalékkal csökkent, márciusban pedig már 13 százalékkal kevesebbet vásároltunk.
A bevezetőben utaltam a GDP fétisre. A GDP valójában nem fejlettségi, hanem növekedési mutató. A minőségi fejlettséget jobban reprezentálja a versenyképesség, termelékenység, a fogyasztás és a reálbér alakulása. Ha az utóbbit vizsgáljuk, akkor a 2010-2022 közötti időszakban a GDP 35 százalékkal, a reálbér a nemzeti számlák alapján 25 százalékkal (a KSH módszertan alapján ez 65) a fogyasztás pedig 26 százalékkal növekedett. Amíg Magyarországon a fogyasztás GDP-ben kifejezett aránya 48 százalék, addig Közép-Európában jóval magasabb (55 százalék, Romániában 61). Feltehetőleg ehhez hozzájárul a fogyasztás magas árszintje (27 százalékos áfa), az állami-költségvetési átcsoportosítások, újraelosztások magasabb aránya, de a multicégek profitkiáramlásai miatt is csökken az elosztható jövedelem.
Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a forráselosztás rendszere nem hatékony, a tőkepiaci rendszer nem működik jól, ennek következtében a fogyasztás csak szerény mértékben, torz, egyenetlen szerkezetben bővül. A régiós átlagot tetemesen meghaladó felhalmozási ráta, az extrém magas, 27 százalékos beruházási ráta (Románia: 24), illetve a beruházásokhoz kapcsolódó, a hatékonyságot-megtérülést jelző indikátorok felemássága és nem utolsó sorban a versenyképességet romboló, a rendszer lényegét jelentő stratégiai korrupció (amelyben Európa-bajnokok vagyunk) csak felerősíti ezt. Ezért ezt a modellt haveri-félállami kapitalizmusnak hívjuk.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.