Budapest;utcanév;tévút;Ligeti György;

Utcát neveztek el Budapesten Ligeti Györgyről, de saját kérésére oda kellett írni, hogy ez tévút

Május 28-án volt a századik születésnapja a XX. század második fele egyik legjelentősebb zeneszerzőjének, Ligeti Györgynek. Utcát is is neveztek el róla vasárnap, még különleges kívánsága is teljesült, nem hivatalos kiegészítő tábla jelzi: ez itt tévút.

Vasárnap délelőtt rövid névadó ünnepség zajlott a Mátyás utca-Imre utca sarkán a Budapest Music Centernél: 10 óra óta az Imre utca Liget György nevét viseli. Mindenféle túlzott ünnepélyeskedést nélkülözött az esemény néhány perc zene után - amely Pierre Charial utcai orgonának is nevezhető szerkezetén hangzott fel - Kurtág György, az egykori barát, zeneszerzőtárs olvasta fel rövid írását, amit ismét néhány perc rézfúvós zene követett. Kurtág arról beszélt, hogy Ligeti “mindig, mindenhol tökéletesen tájékozódott”. Amikor először járt Párizsban, térkép nélkül, előre bemondva az utcákat vezette el barátját a megadott címre. “Különös viszonya volt az utcákhoz. A partitúrái is mintha bonyolult szerkezetű városok térképei volnának. Párhuzamos, merőleges, átlós, kacskaringós utcák és utak. Mindig tudta az utat, és mutatta. Ha nem tudtam követni, az az én fogyatékosságom volt” - mondta Kurtág.

Ugyanakkor tény, hogy mint minden nagy alkotónak, Ligetinek is voltak kritikus meglátásai saját alkotásaira visszatekintve is. A Kurtág által is felidézett interjúban (érdemes az egészet elolvasni, némi keresés után fellelhető az interneten) - amelynek utolsó gondolata a sokat idézett mondat - is beszél erről, zsákutcának minősíti két nagy művét is, a Le Grand Macabre operát és a Kürttriót is. – Az 1974-77 között írt Grand Macabre s a nyolcvanas évek elejéről való Kürttrió tulajdonképpen zsákutcába vezetett – mondja. Majd a legvégén: – Az én kívánságom ez: rólam ne nevezzenek el semmit, de ha mégis, akkor legyen az Ligeti György tévút. Persze ezt semmiképpen nem szabad az egész életműről szóló minőségi ítéletnek venni: Ligeti nem tiltakozik, lényegében figyelmen kívül hagyja, Varga Bálint Andrásnak azt a gondolatát, amivel az 1998-ban készült, ominózus mondatot is tartalmazó beszélgetést kezdi:

– A '45 utáni európai zenei hagyománynak mára olyan szerves része lettél, mint amilyen mondjuk Schoenberg, Stravinsky vagy Bartók a század első felében.

Van tehát mit ünnepelni Ligeti György századik születésnapja kapcsán. Az, hogy múlt század második felének hagyománya a mai hangverseny-életben, korunk zenei köztudatában a hétköznapok során milyen helyet foglal el, más kérdés. Mindenesetre mostanában koncertek tucatjain hangzottak és hangzanak még el Ligeti alkotásai, illetve elődeinek, általa tisztelt zeneszerzőknek, tanárainak, vagy éppen ez ő tisztelőinek a művei. Az BMC egyhetes programsorozatot szentelt Ligeti szellemének a születésnap előtti egy hétben, amelyeken tendenciózusan lettek úgy összeállítva a programok, hogy Bachtól olyan új hommage darabokig terjedjen a skála, amelyek lapjain mondhatni, még meg sem száradt a tinta. A szombat és a vasárnap esti nagytermi hangversenyek számítottak egyértelműen kiemelt jelentőségűnek, előbbin világsztárokat is üdvözölhettünk a kissé zsúfoltra sikerült programban. (Nem is szólalt meg végül mindegyik, a honlapon előre jelzett mű.) Mindenesetre a fellépők, Lukas Ligeti különleges elektronikus hangszerével a marimba luminával és társa Nicolas Namoradze zongorán, Kim Kashkashian szólóban brácsájával, Steven Isserlis a csellójával, Víkingur Ólafsson most sajnos csak egy Steinway-zongorán (készített lemezt ezeket a darabokat egy viharvert pianínón is játszván), Csalog Gábor, Kemenes András zongorán és Pierre Charial az ő különleges, kézi meghajtású, tekerős utcai kintornán mindent megtettek azért, hogy az említett gazdag zenei világ feltáruljon. A programot Charial kezdte, zongora és csembaló művek átiratát játszotta, amelyet annak idején még Ligetivel együtt készített, érdekes volt figyelni, ahogyan a leporellószerűen összehajtogatott lyukszalag - egyszer kicsit össze is gabalyodott - virtuózan lejátsza a Continuumot vagy a Musica Ricercata részleteit. Ligeti maga is gyerekes örömmel tekergette a hangszert, és a Continuumot megfelelőbbnek ítélte erre az instrumentumra.

Lukas Ligeti marimba luminája lényegében egy nagyobb érintőképernyő, amin nagyfejű, puha ütőkkel lehet játszani, de a felület nem csak ütésre, hanem akkor is hangot ad, ha játékos ezeket végighúzza rajtuk, pedáljai ia vannak, Az egész persze számítógéppel összekapcsolva. Nicolas Namoradzéval együtt teljes programot adtak, Ligeti György és saját művekkel még úgy is, hogy az ígért Bachok ki is maradtak. Érthető, hogy miért ebben a monstre programban szerepeltek, de teljesen jogosan kaphattak volna egy önálló estet is, mint ahogy egy órás műsoruknak volt is önálló címe: Ligeti in Dialogue.

Persze a többi művész is megérdemelt volna egy estet, de ez most másról szólt, Csalog Gábor játszott kétkezes és Kemenes Gáborral együtt négykezes Ligeti darabokat is, a két művész a tőlük évtizedek alatt megszokott biztos és magas színvonalat hozta.

Kim Kashkashian brácsáján Kurtág és Ligeti műveket adott elő, köztük a volt a Hora Lunga tétel is a Brácsa szonátából, amely mikrotonális (a félhangnál kisebb) hangközökkel operál. Kashkasiannak sikerült a saját perceit olyan fajsúlyos zenei jelenléttel megtöltenie, amely révén est tán legfigyelemreméltóbb résztvevőjévé vált.

Bár nyilvánvalóan szép és jó volt maga Ólafsson és Isserlis produkciója is - három Bach korált együtt is játszottak -, ezt a fajta igazi bensőségességet belőlük hiányoltam. Ólafsson vegyes műsort játszott, Ligeti, saját Bach átirata, Bartók, izlandi szerzők szerepeltek benne. Isserlisnek a csellóhangja sem tetszett igazán - egyébként Kurtág darabokat játszott, de természetesen azért olyan produkcióval zárták a hangversenyt - az említett Bachokkal - amely méltó zárás volt.

A vasárnapi hangversenynek - amelyre karmesterként a megbetegedett Eötvös Péter helyett Vajda Gergely szállt be - fő attrakciója három ősbemutató volt: Eötvös Ligetidyll, Vidovszky László Hapax, és Kurtág Ligeti évszázada – Kalandozás a múltban című művei. Az egész esten zenekari művek szerepeltek, a Concerto Budapest keretei között működő, az elmúlt száz év zenéjére szakosodott formáció a Ligeti Ensemble volt a főszereplő, vezényelt Keller András és Vajda Gergely. Az ősbemutatók előtt Ligeti művek hangzottzak fel, Keller a korai Concert Românescet (1951) vezényelte - ma már érthetetlen (és nem is tudni pontosan), miért nem engedték akkor előadni - majd a Ramificationst, ami már valódi érett mű ligetis trükkökkel ‘68-ból, például a zenekar egyik fele magasabbra van negyedhanggal hangolva. Örülhettünk a jó előadásoknak.

Sarah Defrise nagyot alakított és persze énekelt a Mysteries of the Macabre-ben, amely - mint a címe is sejtetni engedi - kapcsolódik az operához, lényegében a titkos politikai rendőrség főnökének három áriája, kamarazenekarra átdolgozott kísérettel. Valódi énekesi és játékbeli bravúrt kíván előadójától, Sarah Defrise élményszerűen oldotta meg feladatát. Itt már Vajda Gergely vezényelt - Eötvös helyett. A Hamburgisches Concerto valójában kürtverseny, a zeneszerző egyik utolsó műve, a nyomtatott kotta de a kézirat is több száz kis hibát tartalmazott, amelyeket Alessio Elia hosszadalmas munkával javított ki, ennek a revideált verziónak az előadása hangzott el Zempléni Szabolcs és a zenakar kiváló előadásában. Itt is van Ligetis húzás, a zenekarban is játszik négy zenész natúrkürtön, és ilyenre a szólistának is váltania kell. Ezek a XIX. század közepére koptak ki a használatból, ma főleg régzenei együttesekben tűnnek fel újra. Ismét Vajda vezényelt.

Ezután jöttek az ősbemutatók, Eötvös Ligetidylljében felfedezhetők voltak a Poème symphonique, a száz metronómra írt, a talán a legeredetibb Ligeti ötleten alapuló műre való utalások. Konkrétan is megszólaltak metronóm(szerű) ütések, és a végén a zenekar ritmusai a “haldokló”, lejáró rugójú metronómokat idézték. Vidovszky tisztán vonószenkari alkotással jelentkezett, az előadásban vezetőhegedsűként írányítva a zenekart vett részt Keller András, a hangzás az elején kissé nehezen állt össze, de azután megéredemelten kapta ismét a tapsot az együttes, a hangos óracsörgéssel véget érő darab után. Kurtág múltidéző műve szép és mély volt, méltó emlékezés az egykori barátra, társra.

– Mit jelent nekem Ligeti? Annak a sejtelmét, hogy van valami magasabb rendű, valami tökéletesebb, mint amit én egyáltalán el bírok képzelni, hogy vannak összefüggések a művészetben, a tudományban és a világegyetemben, amelyekről ő számot tud adni, és itt félbeszakad a mondat 

– hangzott el a harminc éve a hetvenéves Ligetit köszöntő Kurtág-beszédben. 

Infó: Ligeti 100. BMC, május 27., 28.