Mindenki a fejét fogta, aki kicsit is figyeli az amerikai híreket: Janet Yellen pénzügyminiszter egy hete írásban tájékoztatta a kongresszust, hogy június 5-ére elfogy a pénz a szövetségi kincstárból, utána az Egyesült Államoknak fizetésképtelenséget kell jelentenie. Ez elképesztő következményekkel járna, csak az USA-ban mintegy 3 millió ember vesztené el azonnal az állását, a gazdaság súlyos recesszióba kerülne, a visszaeső amerikai kereslet pedig az egész világon krízist okozna – olyan súlyosat, amilyet talán még sosem tapasztalt a kapitalista rendszer.
A dolog azonban még itt sem állna meg, mert kiemelt státusa elvesztésével a most világszerte menedékvalutának használt dollár is összeomlana – miközben a világon egyetlen más valuta, az euró és a kínai jüan sem tudná azonnal, teljes mértékben átvenni a szerepét. A veszélyes helyzetet két dolog idézte elő: egy ősöreg törvény és az elmúlt évtizedek politikai elitjének szinte folyamatos felelőtlensége.
Az Egyesült Államok kongresszusa 1917-ben döntött úgy, hogy a kormányzat csak a törvényhozás által engedélyezett felső határig vehet fel új hiteleket. Azóta legalább százszor emelték meg a plafont, általában példás kétpárti egyetértésben, miután a képviselők a lakosság legnagyobb örömére rendre olyan költségvetést szavaztak meg, amelyben több volt a kiadás, mint a bevétel. Legutoljára 2000-ben, a demokrata párti Bill Clinton elnöksége alatt fordult elő, hogy sikerült pozitív szaldóval zárni, ami kissé ironikus, mivel állítólag a konzervatívok lennének a fiskális szigor hívei, míg a liberálisok két kézzel szórják a pénzt. A valóságban a republikánus George W. Bush, majd 2017 és 2021 között Donald Trump alatt is meredeken emelkedett az államadósság, az utóbbi alatt például csekély 7800 milliárd dollárral.
A jelenlegi szint 31 ezer 400 milliárd dollár, az éves nemzeti össztermék több mint 132 százaléka, ami jelentős teher, a kamatszolgáltatás elviszi a GDP csaknem 2 százalékát.
(Igaz, a világcsúcstartó Venezuela államadóssága a 350, a fejlett országok közül Japáné 266 százalékkal haladja meg a GDP-jüket.) A közgazdászok többsége ezzel együtt úgy tartja, hogy a legnagyobb gazdasággal rendelkező, a világ GDP-jének több mint 15 százalékát előállító Egyesült Államok még hosszú évekig túlköltekezhet, mielőtt tényleg meg kell kezdenie az államadósság csökkentését.
Az adósságplafon megemelése az utóbbi évtizedekben akkor szokott problémát okozni, ha, mint most is, a demokrata párti elnöknek a republikánus képviselőházzal kell alkudoznia. Az utóbbi ezúttal a jóléti kiadások és a szövetségi kormány egyéb költéseinek, például az adóhivatalra fordított összegeknek a csökkentését követelte.
A legnagyobb vita az utolsó pillanatig a szegények pénzbeli és élelmiszersegélyének munkavállaláshoz kötéséről folyt.
Az újraválasztásra készülő Joe Bidennek az egyeztetések során tekintettel kellett lennie saját pártjára és szavazóira, miközben Kevin McCarthynak, a képviselőház elnökének is vannak gondjai: a republikánusok trumpista jobbszárnya semmilyen megegyezést nem támogat. A szintén 2024-re kacsingató, ezért a minél nagyobb válságban érdekelt Trump is arra biztatja őket, hogy kerül, amibe kerül, nyugodtan hagyják csődbe menni az országot. Ilyen körülmények között született meg a problémát két évvel, tehát a 2024-es választások utánra elhalasztó megállapodás, amelyet az alsóházban várhatóan szerdán bocsátanak szavazásra.
Az esemény jelentőségét legtalálóbban New Hampshire mérsékelt republikánus kormányzója, Chris Sununu foglalta össze: „Ez csoda! Úgy értem, ki lehet engedni a galambokat, igaz? Washington éppenséggel előre halad!”