A Szemlélek portál lapigazgatójával készült Népszava-interjút (május 13.) olvasva megdöbbenten tapasztaltam, Gégény István tapasztalatai mennyire hasonlóak az enyémhez.
Vallástalan családból származom; közvetlenül a rendszerváltozás után, euforikus lelkesedéstől vezettetve vettem fel a keresztséget, s csatlakoztam egy ifjúsági közösséghez lakhelyem plébániáján. Merthogy akkor még volt ilyen. Sem a közösségi összejöveteleken, sem miséken nem a politika állt fókuszban. Az imádságon, éneklésen kívül karitatív tevékenységet végeztünk, illetve besegítettünk más munkákba is: jómagam például kápolnarenoválásban, garázsépítésben vettem részt.
Úgy az ezredforduló tájékán, első kormányfői ciklusában tett tönkre mindent az újraválasztásáért kétségbeesetten küzdő Orbán Viktor. 2002-től kezdve a templomi szószékről rendszeresen politikai kortesbeszédek hangzottak el, sőt, ifjú Fidelitas-agitátorok jelentek meg közösségünkben. A lelki gondozást, az evangelizációt abszolút elhanyagolták a világi hatalom bűvöletébe került papjaink, akik úgyszólván a Jó és a Gonosz megfelelőjeként tüntették fel előttünk Orbánt, illetve Gyurcsányt. Rengeteg kiábrándult fiatal lemorzsolódott azokban az években. Én kitartottam mindaddig, amíg egy felheccelt ministráns – templomunk sekrestyéjében – politikai nézeteim miatt el nem kezdte emlegetni édesanyámat. Akkor bizony tettlegességre ragadtattam magam, de nem is volt többé maradásom a számomra hitelét veszített katolikus egyházban.
Gégény István is említi az egyház megreformálásának szükségességét. A történelem folyamán rengetegen megpróbálták már ezt eretnekmozgalmak keretében, illetve zsinatokon. Különös módon kevesen tették azonban felelőssé az egyházak hitelvesztéséért a hivatásos papság intézményét. Holott az egyháztörténelem Nagy Konstantin óta arról szól, hogy a papok saját befolyásuk növelése érdekében összeszűrik a levet az éppen aktuális hatalommal, s emiatt szükségszerűen elárulják a krisztusi elveket. Ne menjünk messzire: a Nemzeti Együttműködés Rendszeréhez hasonló kvázi-fasiszta rezsimek ezért szorgalmazzák trón és oltár szövetségét.
Akadnak ugyan nagy jellemek, akik ellenállnak a csábító kísértésnek; Bulányi György atyát történetesen a Kádár-rendszerrel kollaboráló paptársai közösítették ki. Említhetném a jelenből Hodász Andrást is. De a hazai papokra jellemző magatartást sokkal inkább a migránsgyalázó Márfi Gyula és Kiss-Rigó László, vagy a Putyin háborúért való felelősségét elmismásoló Spányi Antal képviseli. Ezek a klerikusok Orbán Viktor iránti lojalitásukat mutatják ki, egyházi célokra juttatott közpénz-milliárdokért cserébe.
Husz János, a huszita mozgalom megalapítója kétségbe vonta a hivatásos papság létjogosultságát. Jómagam is azt gondolom, hogy amikor Krisztus a korabeli zsidóság papjait kárhoztatta, valójában a hivatásos papság intézménye ellen kelt ki. Meggyőződésem, hogy egy olyan katolicizmusban, ahol minden hívő papnak számít, nem fordulhatnának elő a képmutatás és blaszfémia Gégény István által megtapasztalt esetei.