Otthon „mindenféle nyelven beszéltünk, összevissza, németül, olaszul, kicsit franciául”. A „család nemzetközi volt”, s e poliglott környezet eleve magától értetődővé tette a kultúrák sokféleségét. Ez pedig természetesen a nyitottságot erősítette, azaz növelte a fogékonyságot más és más értékek iránt. Nem kedvezett a kizárólagosságoknak, a nacionalista elfogultságoknak, a kirekesztő gesztusoknak, az „extra Hungariam…” bornírt szűklátókörűségének. A határok tehát itt egyáltalán nem természetesek: „az ember ne legyen külföldi, az ember mindenütt otthon van, és ahol nincs, oda nem kell menni”.
A kötet a rendkívül sokoldalú szerző „elegyes” műveit, azaz karcolatait, jegyzeteit, alkalmi írásait adja közre. Ha lazán is, összeköti őket a témaviláguk: e szövegek jó része, mint bevezetőnk mutatja, a szűkebb-tágabb család emlékeit, az indíttatás élményeit, a bennük föltáruló viselkedési, életvezetési mintákat idézi fel. Az otthonról hozott normákat részben megerősítik, részben árnyalják és gazdagítják a személyiség saját – autonóm – törvényei. A szövegek tanúsága szerint mindebből formálódik az az értelmiségi szerep, mely a szerző életmódját, hivatástudatát jellemzi. Ez utóbbinak lényeges sajátossága a kultúrák közötti professzionális közvetítés (Nádasdy szerteágazó szakterületeinek többsége, vagyis a fordítás, a tolmácsolás, de az egyetemi nyelvtanári oktatás-kutatás egyaránt ebbe a körbe tartozik), tágabban véve pedig a kölcsönös – hitelesebb – megértés segítése. A tolerancia, a liberális szabadságjogok tisztelete jegyében.
A nemzeti-irodalmi tradíciók ápolásának is egyik leghatékonyabb módja e hagyománykincs „folytonos ütköztetése és összefonása más kultúrákkal-nyelvekkel. Ezen döntően és elsősorban a nyugati kultúrák és nyelvek értendők, mert ezek biztosították eddig is a magyarság fennmaradását”. E szűkítő értelmezés talán meghökkentő ugyan, de számomra történetileg mindenképp meggyőző.
A szerző kellő egyértelműséggel emeli ki azt, hogy az interkulturális párbeszéd szinte legfőbb akadálya a változatlan mértékű „magyar maradiság és földhözragadtság”, a civilizált világtól való önhitt elzárkózás,
A szerző kellő egyértelműséggel emeli ki azt, hogy az interkulturális párbeszéd szinte legfőbb akadálya a változatlan mértékű „magyar maradiság és földhözragadtság”, a civilizált világtól való önhitt elzárkózás, a semmilyen idegen nyelven nem beszélők botrányosan magas száma. S persze, ugyancsak joggal, a kellő arányérzékkel figyelmeztet arra, hogy az európai centrumhoz képest mi bizony provincia vagyunk.
A Nádasdy által képviselt értelmiségi modell tehát semmiképp sem a harciasan politikus, nem az ideológus történeti variánsait követi. Szerepfelfogása, mint ezt föntebb már említettük, a klasszikus bölcsészmentalitást reprezentálja. E nagy humanista hagyománykörre épülő életforma és szemléletmód elsősorban a kreativitásra ösztönző meditatív/szemlélődő attitűdöket részesíti előnyben, s így eleve meglehetősen távol áll tőle a közéleti elköteleződés, a napi ügyekben, konfliktusokban való szerepvállalás, a kombattáns fellépés. Egyáltalán: a szerző olyan közegből jön, melyben a politika eleve gyanús dolognak számított, tőle egy rendes ember távol tartja magát.
Végül is érthető, hogy a Monarchia etnikai sokféleségében gyökerező, alapvetően tradicionális kis- vagy középpolgári család, melybe a szülők elegyítették a művészlét némely elemét, ezernyi szállal kötődik a múlthoz. Részben ezzel magyarázható, hogy a tegnapokat felidézve a szerző – némi fensőbbrendűségi tudattal – mélyen megveti „a” kommunistákat, „az” oroszokat, voltaképp az egész vasfüggönyön inneni vircsaftot. E megidézett miliőben az sem meglepő, hogy „az ostrom előtti” világ pedig igencsak vonzónak tűnik: persze, a templomba járás, a német nyelv használata az emlékező tudatában mindenekelőtt a fennálló elleni tiltakozást fejezi ki. Az „ostrom előtti”: az 1945 körüli korszakok periodizációja, az elnevezésük szintén ez a szemléletmódot – és értékrendet – fejezi ki: „A kommunista propagandában ezt a történelmi pillanatot »felszabadulásnak« nevezték, biztosan az is volt sokaknak, de a mi családunknak nem, mi sosem használtuk otthon a »felszabadulás« szót, csak azt, hogy az ostrom előtt-alatt-után.” – Mindezzel együtt a karcolatokból azért egy csaknem idilli gyermekkor rajzolódik ki, a kor átlaga fölötti életszínvonallal, extra lehetőségekkel.
A kötet szövegei szellemesek, poentírozottak, így igen szórakoztatóak. Azt a tényt, hogy a huszadik századi történelmi kataklizmák embermilliók számára teremtettek váratlan, alkalmazkodásra kényszerítő helyzeteket, remekül példázza Nádasdy egyik családi sztorija, mely egyszersmind a Várkonyi Benedek készítette interjú zárórésze. A Monarchia megszűnése után Budapestre került osztrák nagypapának az 1960-as években az unokája – vagyis a szerző – segít kitölteni a népszámlálási kérdőívet, mivel nem tudott kellően magyarul. „Következő kérdés: anyanyelve. Mondom neki: Muttersprache? Azt mondja: Ungarisch. Érted te ezt?”
Info: Nádasdy Ádám: Hordtam az irhámat. Magvető, 2023. Könyvbemutató: június 8., Fuga Budapesti Építészeti Központ. A szerzővel László Ferenc beszélget