Szerbia;erőszak;Koszovó;Aleksandar Vučić;Kentaurbeszéd;

Az iskolai lövöldözéstől Koszovóig – Szerbia ördögi körben

A történelem váratlanul benyújtotta Szerbiának az elmúlt harminc év számláját. Nem tudható, hogy képes lesz-e elszámolni a múltjával de azt sem, hogy az időhúzás-stratégia a végét járja-e. Rendezi-e a számlát, vagy pedig újabb kölcsönt vesz fel. Mint minden sorsöntő esemény ez is váratlan, de nem véletlen. A döntés kockázatos, de a döntésképtelenség még kockázatosabb.

Első látásra úgy tűnik, hogy két tömeggyilkosság mozgósította a társadalmat. A két tragikus eset mögött azonban még tragikusabb múlt rejtezik. A konkrét erőszak mögül előtűnt a rejtőzködő erőszakkultusz. Történt ugyanis, hogy a hágai Nemzetközi Bíróság által elítélt háborús bűnösök büntetésük letöltése után egyre fontosabb szerepet kaptak a közéletben. Az egyik elemi iskolában egy háborús bűnös a börtönből telefonon át az igazgató beleegyezésével a diákoknak tartott kiselőadást. Memoárjaik kiadását támogatta a kormány. A városok falain a háborús bűnös Radko Mladić falfestményei éktelenkednek, amelyeket az antifasiszta csoportok megpróbáltak eltüntetni, de a rendőrség megakadályozta őket. A nemzeti frekvenciával rendelkező tévéstúdiók reality show-i tele voltak mértéktelen és primitív erőszakkal. A gomba módra elszaporodó bulvárlapok fennhangon hirdették az erőszakot.

A parlamentben és a közéletben elszaporodott a brutális megbélyegzés. Nemzetáruló, népellenség és az ehhez hasonló jelzők mindennaposakká váltak. A parlamenti retorika kikerült az utcákra és bekerült a közösségi médiába. Ha a parlamentben a többség számára nincs akadály, akkor az utcán az erősebbnek mindent szabad. Az utcákon mind több gyilkosság és véres kimenetelű leszámolás történt. A hétköznapi élet egyre erőszakosabb. A családokban egyre több nő lett az erőszakos férj áldozata.

Szükségszerűen mindez bevonult az iskolákba is. Az újságok egyre gyakrabban számoltak be az iskolákban történt nemzedéken belüli erőszakról. Ehhez tartozik, hogy a hivatalos adatok szerint is minden ötödik polgár engedéllyel vagy engedély nélkül a lakásában fegyvert tart. Meghonosodott az erőszak kultusza. Ezt növelte a regionális posztháborús retorika is. Szerbiának hol a horvátokkal, hol a bosnyákokkal, hol a montenegróiakkal igen durva konfliktusai akadtak. A független Koszovó ügye pedig tartós háborús traumaként nehezedett Szerbiára.

Az erőszakkultusznak egy napon robbannia kellett. Ez történt május 3-án. 

Az egyik belgrádi elemi iskola tizenéves diákja tíz osztálytársát gyilkolta meg, kilencet pedig súlyosan megsebesített. A gyerek pontosan célzott, hiszen előzőleg az apjával lőgyakorlatokra járt. Két nap múlva az egyik belgrádi városkában egy fiatalember nyolc halálos áldozattal járó tömeggyilkosságot követett el. Kiderült, hogy otthon valóságos fegyvergyűjteménye volt. Az ország gyászba borult. A kormány rutinosan kommunikált. Az oktatásügyi miniszter a „nyugati értékrendek” térhódításával magyarázta a tragikus eseményt. Sikeresnek bizonyuló fegyverbeszolgáltatási törvényt hozott, iskolai rendőrüket rendelt ki az intézmények elé. Pszichológusokat ígért az iskolákba.

Mindez nem nyugtatta meg a társadalmat. Félelem és harag terjedt Szerbiában. A tömeg többet követelt, tudatosodott benne, hogy az erőszak gyökerei mélyebbek. Az erőszakkultuszt nem lehet csupáncsak iskolai problémának minősíteni, replikázott a közösség. Ez viszont a kormány felelősségét is tartalmazta. A kormány viszont semmiféle felelősséget nem vállalt, még formálisat sem. Ez volt az első nagy botlása, amely után az eddig lagymatag, de most hirtelen felelevenedő civil mozgalmak a belügyminiszter és a titkosrendőrség igazgatójának lemondását követelték, ezenkívül azt, hogy az erőszakot hirdető nemzeti frekvenciájú kormánypárti tévéstúdióktól vonják meg a frekvenciákat és távozzanak tisztségükből az Elektronikus Médiumokat Szabályozó Testület tagjai, mert ők tették lelhetővé az erőszakkultuszt. Ennek jegyében május 12-én Belgrádban és Újvidéken néma és gyászoló civil demonstrációra került sor.

A kormányt meglepte a tömegesség és ijedelmében hazafiatlan tüntetőkről beszélt, s hogy a tüntetők hiénák és dögkeselyűk, mert a tragikus gyilkosságokat a kormány megbuktatására használják fel. Ez volt a második nagy botlás. A vád mozgósította a belgrádiakat, 

úgyhogy május 19-én minden eddiginél tömegesebb, ugyancsak néma tüntetésekre került sor. Ezek után Aleksandar Vučić elnök felvette a kesztyűt: belejelentette, hogy május 26-án sor kerül az ország legnagyobb tüntetésére, amelyen Szerbia népe bebizonyítja, hogy helyesli a kormány politikáját. Elkezdődött a durva vádaskodás és az irracionális számháború. Egyes információk szerint több mint 2500 autóbusz szállította az ország minden részéből a kormánypárti tüntetőket. Minden helységnek előírták, hogy hány demonstrálót szállítson Belgrádba. A nagy belgrádi zivatarban lezajló tüntetésen váratlanul felszólalt Szijjártó Péter is. A magyar külügyminiszter ecsetelte a szerb-magyar testvériséget, dicsérte az elnök politikáját, kiemelte az érdemeit a vajdasági magyarok jogainak biztosításában.

A tüntető tömeg hálásan megtapsolta beszédét többek között azért is, mert szerbül szónokolt. Legutóbb Vlagyimir Putyint kérlelték, hogy szónokoljon Belgrádban, ő azonban csak annyit mondott szerbül, hogy köszöni a barátságot. Érdekes, hogy Putyin is, meg Szijjártó is oroszos hangsúllyal ejtette ki a szerb mondatokat. 

Természetesen szónokolt az elmaradhatatlan Dodik is. A Boszniai Szerb Köztársaság első számú politikusa az oroszokat éltette. Természetesen a VMSZ szervezésében megjelentek a vajdasági magyarok is, – A Vajdasági Magyar Szövetség részt vesz a május 26-ai nagygyűlésen, a párt elnöke, a tisztségviselők, egyes tagok és szimpatizánsaink is megjelennek majd a fővárosban, de senki nem kényszeríti erre az embereket – nyilatkozta az N1 Televíziónak Kovács Elvira, a Vajdasági Magyar Szövetség alelnöke. A tüntetésnek nem volt mindent átfogó sikere, fel sem vehette a versenyt Milošević tömeggyűléseivel, nemcsak a zivatar miatt, hanem azért is, mert nem volt határozott célja. Milosevic háborút akart és Nagy-Szerbiát. Vučić háborút nem akar, de békét nem tud teremteni.

A belgrádiak válasza már másnap megérkezett. Ugyancsak zuhogó esőben körgyűrűt formáltak a köztelevízió épülete előtt, ez a tüntetés már nem volt néma, a polgárok egyre hangosabban követelték a lemondásokat. Mindeközben tartott a számháború abban a kérdésben is, hogy melyik a tömegesebb. Szavahihető tényállásról szó sem lehet, talán azoknak a pártfüggetlen „számlálóknak” van igazuk, akik szerint mindkét fél 45-50 ezer tüntetőt mozgósított a megosztott Szerbiában.

A történelmi számla nem lenne teljes, ha közben nem lángolnak fel a koszovói konfliktusok. A belgrádi kormánypárti tüntetések idején sor került a koszovói szerbek és a speciális albán rendőri egységek közötti leszámolásra. A koszovói önkormányzati választásokon ugyanis nem vett részt a szerbek pártja, a Szerb Lista. Nem is hajlandó részt venni, mindaddig, amíg nem alakul meg a szerb többségű települések területi önkormányzata, úgyhogy a szerb többségű településeken az albán kisebbség választotta meg a polgármestereket, akik el akarták foglalni a tisztségüket, ám a szerbek megakadályozták, hogy belépjenek az épületekbe. Ezek után az albán rendőrség erőszakot alkalmazott, könnygáz- és füstbombákkal oszlatták a tömeget, a polgármesterek pedig elfoglalták a helyüket. A szerb közvélemény természetesen felháborodott és Albin Kurti koszovói miniszterelnök őrültségéről beszél.

A belgrádi kormánypárti tüntetésen Vucic elnök a zuhogó esőben azzal kezdte a szónoklatát, hogy a szerb hadsereg nem marad tétlen, amennyiben a szerbeket Koszovó elhagyására kényszerítik. Készültségi állapotba helyezte a szerb hadsereget. Szerbia ördögi körbe került. Miközben a hadsereg az adminisztratív határra vonult, a koszovói szerbek május 29-én újfent mag akarták akadályozni, hogy az új albán tisztségviselők elfoglalják a helyüket a városházákon. Ezúttal azonban váratlan fordulat történt. A szerb tüntetők megütköztek a rendfenntartó KFOR alakulataival. A KFOR 30 katonája megsebesült, köztük 19 magyar – a szerbek 41 sebesültről beszélnek. Három magyar katona lőfegyver általi sebesülést szenvedett, ami azért is visszás, mert Vučić elnök a nemzethez szólva azt állította, hogy a koszovói szerbek békésen tiltakoztak és csak az öklüket használták. A szerb hadsereggel fenyegetett, és először beszélt albán megszállókról. A szerb hadsereg ezek után a NATO-val nézett farkasszemet, mire Vučić békülékenyebb hangnemet ütött meg. A Quinta nagyköveteivel tartott megbeszélésén azzal a tervvel hozakodott elő, hogy a konfliktus megoldható: mondjanak le a „hamis polgármesterek”, távozzanak a speciális albán rendőrségi egységek. Soron lesz az orosz majd a kínai nagykövettel való találkozó is.

A helyzet talán a napokban csillapodik, de a megoldás távolodik. 

Egy hónappal ezelőtt az EU tisztségviselői elégedetten nyilatkoztak a francia-német tervezet sorsáról. Ha nem az idén, akkor jövőre rendeződik a koszovói helyzet, ismételgették színlelt naivitással. A európai diplomácia színlelésre van ítélve, hiszen a koszovói szerbek ennyi év után sem ismerik el a független Koszovót. A szenvedélyek némileg csillapodhatnak, de utána még erősebben fellángolhatnak. A permanens konfliktus sokáig a szerb politikai elit egérútja volt, mostanság azonban az orosz diplomácia sansza. Erre utal Szergej Lavrov orosz külügyminiszter nyilatkozata: nagyon aggódik a koszovói fejlemények miatt. Az aggódás is színlelt, hiszen a permanens konfliktus jelenleg az ő malmára hajtja a vizet. Lehet, hogy azoknak van igazuk, akik szerint a független Koszovó sorsa Ukrajnában dől el. Addig is a koszovói szerbek számára marad a kitartás. Vučićnak pedig az időhúzás, amelynek a vesztese Szerbia, hiszen amíg Koszovó státusa nem rendeződik, addig Szerbia semmiképpen sem képes rendezni harminc év történelmi számláját. A befagyasztott Koszovó-konfliktus befagyasztja Szerbiát is. A rendezetlen Koszovó-helyzet befagyasztja a szerbiai demokráciát. A befagyasztott demokrácia pedig szükségszerűen kitermeli az erőszak kultuszát. A májusi „koszovói csatatér” végül is arról szól, hogy a koszovói kérdés és a szerbiai társadalmi béke gondja csakis egy csomagban oldható meg. Külön-külön – aligha.