premier;kritika;Budapesti Operettszínház;Monte Cristo grófja;

Bóta Gábor: Bosszú

A függöny összecsapódása után, a közönség zöme állva tapsol, ünnepel, sőt tombol. Én ülve maradok, de tapsolok. Tőlem ennyi jár ennek az előadásnak, még töprengenem kell rajta, hogy bennem van-e a hiba.

Hosszú időre igazságtalanul, ármány következtében börtönbe csukják Edmond Dantest, aki megszökve a tömlöcből, majd meggazdagodva, mint Monte Cristo grófja tér vissza az életbe, és nem győz leállni a bosszúállással. Miután a korrupt igazságszolgáltatástól nem sokat remélhet, ráadásul a főügyész az egyik főkolompos, ezért maga szervezi meg a sajátos, a bűnösök halálával járó igazságszolgáltatást. Dumas kiadós sikerű, romantikus regényénél bosszúállás témájában már az ókori görögök is mélyebbre ástak, például Szophoklész az Élektrával, aki ha törik, ha szakad, mindenáron meg akarja bosszulni az apja meggyilkolását, még ha temérdek bajt is hoz vele magára és másokra is. A minap a Színházi Olimpián éppen egy japán feldolgozását láthattuk a történetnek, amiben elmegyógyintézet zárt osztályára helyezték a fennálló ellen váltig lázadó, nyugvást életében már nem találó Élektrát.

Dantes sem nyugszik a bosszú beteljesedéséig. Ahogy a musicalszerzők sem nyugszanak addig, amíg híres írók prózáját zenés színpadra nem viszik. A nagy rendező, Ruszt József mondta, „szomorú az a kor, aminek reprezentatív színházi műfaja a musical. El fog múlni.” Abszolút nem múlt el, tarol, hódít, arat, gyakran halhatatlan műveket is a saját igájába hajt. A zene pedig sokszor nem azonos fajsúlyú az agyonhúzott, kényszerűen összetömörített szöveggel. Ennek számomra az egyik legriasztóbb példája a Budapesti Operettszínházban több mint 600 előadást megért, Gérard Presgurvic által megzenésített Rómeó és Júlia, ami csak a történetmesélés szintjén volt pariban Shakespeare-rel, de a táncdalfesztiválos sziruposságba hajló zene még a felszínt sem karistolta. Ám azt a látszatot lehetett kelteni, hogy a közönség, bár megzenésítve, mégiscsak a klasszikust látja, ami persze hamis illúzió, sőt meg merem kockáztatni, hogy hazugság. Bernstein nem hazudott, amikor West Side Story címen modern környezetbe helyezte, megzenésítette a Rómeó és Júliát. Mivel nagy zeneszerző volt, igyekezett hasonló fajsúlyú lenni mint Shakespeare, ami hellyel-közzel sikerült is, ha nem is volt akkora zseni.

Önkéntelenül ez jutott eszembe, amikor néztem a Monte Cristo grófja premierjét a Budapesti Operettszínházban. A darab ősbemutatóját csaknem 12 éve tartották Békéscsabán, akkor Szomor György, aki a zenéjét szerezte és a címszerepet játszotta, ahogy most szintén teszi, még rendezte is. A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon láttam a produkciót, amiben temérdek akarás, energia, lendület volt. Szomor pedig hatalmas intenzitással eljátszott egy súlyosan megcsalatott, megalázott, agyongyötört, de talpra állt embert, aki fékezhetetlenül, és már rémisztően liheg a bosszúvágytól – miközben törvényen kívüli igazságot szolgáltattat magának, ő is szörnyeteggé válik. Ahogy most is, képes volt megmutatni a szenvedély áradását, ami szép is lehet, és pusztítóvá is válhat. Valósággal megrezegtette a fák lombkoronáit, annyira intenzíven, átéléssel énekelt, alakítása, ahogy most is, az előadás egyik fő erénye volt. A zenéjét, aminek jelentős részét akár a Neoton Família is énekelhetné, már akkor is túl könnyednek találtam a témához. Most még több dalt iktattak a darabba, Vincze Balázs rendező-koreográfus táncosokat is mozgat az éneklő színészek körül nagy hévvel, akár angyalszárnyakkal. Ez valahogy „becsípődött” az Operettszínházban, már Bozsik Yvette rendezéseiben is megjelent. Hogy a János vitézben a huszároknak miért vannak angyalszárnyai, azt a csökött agyammal nem csak én nem tudom felfogni, de erre többektől mohón igyekeztem választ kapni, ám elfogadható magyarázattal senki nem szolgált. Ezúttal a táncos angyalszárnyak indoklására a premier bankett nyilvánossága előtt mondott valamit Vincze, de nem hagyott bennem mély nyomot ez a gondolat. Ahogy általában sem az előadás gondolatisága, társadalomkritikája ragadott meg, hanem főleg a második rész forgataga, revü és karnevál jellege. Vincze ehhez ért igazán. A prózai részek előadása, melyek szövegeit Pozsgai Zsolt írta Dumas nyomán, főleg az első felvonásban lötyögős, olykor közhelyes, nem elég érdekes, de annak felvázolására jó, hogy ki kicsoda és mit akar.

Dantes, mint tudjuk, matróz, aki szeretné elvenni menyasszonyát, Mercedest feleségül, akibe Fernand szintén szerelmes, ezért képes az akkor halálos bűnnek számító Napóleon-pártiság hamis vádjával feljelenteni a barátját, Danglars ármánykodása sugallatára. Aki Dézsy Szabó Gábor alakításában azért dühös, mert nem őt, az idősebbet, hanem Dantest léptették elő. A főügyésznek is érdeke őt „elsüllyeszteni”, mert az apjának, aki Bonaparte-párti, vitt egy levelet, de csak szívességből, küldöncként, és hát ugye, ha a derék papáról netán kitudódna, hogy hová húz, ő is búcsút mondhatna a zsíros bizalmi állásának. A törvény, illetve a törvénytelenség köpönyegforgató embere, Villefort, akit a bemutató szereposztásában Mészáros Árpád Zsolt alakít, az a típus, aki ugyan vívódik kicsit, de azért olyan különösebb gondot nem okoz neki aljasságot elkövetni. Az ifjú Dantest, aki lángoló szerelmű, kissé naiv és tiszta ember, Kocsis Dénes adja. A mély fájdalommal éneklő Mercedest Füredi Nikolett. Ő aztán, amikor már halottnak hiszi Dantest, hozzámegy ahhoz az egykori baráthoz, Fernandhoz, Bálint Ádám megszemélyesítésében, aki cselszövően, rútul elárulta Dantest, hogy övé lehessen Mercedes. A börtönből megszökő, és az elásott kincs megtalálásával egy csapásra meggazdagodó Dantes a bosszúálló Monte Cristo grófjává válik. Felbérel három jó pénzért meglehetősen tettre kész kalózt, Peller Anna, Langer Soma, Altsach Gergely megszemélyesítésében, hogy az ellene súlyosan vétkező három férfit tegyék el láb alól. A fekete humorral, élvezkedve végrehajtott gyilkosságok üde színfoltjai az előadásnak, ellenpontozzák a néha már túlcsorduló érzelmességet. A fiatal Tassonyi Zsolt zenei vezetése nyereség, igyekszik úgy vezényelni az erőteljesen szóló zenekart, hogy meglegyen a romantikus hangzás, áradjanak az érzelmek, de azért ne legyen giccshatáron mozgóan szirup, amit hallunk. Túri Erzsébet díszletei grandiózusak, egy impozáns, hatalmas óra például szemléletesen érzékelteti az idő múlását. Füzér Anni jelmezei színpompásak, ha kell, lenyűgözően elegánsak.

A musical műfaja látványban, hangzásban totálisan „letámadja” a nézőket, sokszor ez vele a baj. Gyakran van pénz, paripa, fegyver, profizmus, ami hat, sikerhez is vezet, esetleg mégis valami lényegi hiányzik. A függöny összecsapódása után, a közönség zöme állva tapsol, ünnepel, sőt tombol. Én ülve maradok, de tapsolok. Tőlem ennyi jár ennek az előadásnak, még töprengenem kell rajta, hogy bennem van-e a hiba.