labdarúgás;örökzöld gyepen;Magyarország-Bulgária;

Hegyi Iván: Lajos utca, Flórián tér

A bolgárokat nem lehetett csak úgy lemosni, ám egy gyönyörű juniális alkalmával a magyarok úgy kitömték őket, ahogyan a szertárba szánt madarakat készítik ki.

Bulgária válogatottja 1960. december 11-én, Párizsban 3:0-ra kikapott a francia csapattól, de aztán Szófiában – Stanislav Fencl csehszlovák játékvezető „béketábori” ítélete nyomán, Hriszto Iliev lefújás előtti szabadrúgásával – 1:0-ra nyert, majd szintén 1:0-ra győzött a két együttes 1961. december 16-án, Milánóban rendezett vb-pótselejtezőjén. A kvalifikációs csoportban a franciák álltak jobban, de azonos pontszámnál a gólarány nem döntött, ezért tartottak ráadástalálkozót, amelyen – a San Siro 34 700 nézője előtt – Dimitar Jakimov lőtte a gólt a kínosan lassan vetődő Pierre Bernard hálójába.

A bolgárok a chilei világbajnokságon is nehezen adták meg magukat. Mármint az argentinoknak, mert az angolokkal szemben nem is kapituláltak (0:0). A dél-amerikaiak 1:0-ás sikert arattak ellenük, miután a balhátvéd Silvio Marzolini, aki 1968-ban együtt játszott a Világválogatottban Albert Flóriánnal, Farkas Jánossal, Novák Dezsővel és Szűcs Lajossal Brazília legjobbjai ellen a riói Maracanában, hosszú szólót mutatott be, majd gólpasszt tálalt a jobbszélső Hector Facundónak.

Szóval, a bolgárokat nem lehetett csak úgy lemosni, ám egy gyönyörű juniális alkalmával a magyarok úgy kitömték őket, ahogyan a szertárba szánt madarakat készítik ki.

Juan Gardeazabal spanyol játékvezető a sípjába fújt – helyi idő szerint – délután három órakor. Egyszer. Aztán három óra ötvenöt másodperckor már kétszer. Akkor Fenyvesi Máté szöglete után a türelmetlen Albert megszerezte a vezetést. Öt perccel később Flórián és csapata egyaránt egyről a kettőre jutott, a nyolcadik percben pedig az eredményjelző láttán is nyugtázni lehetett: három a magyar igazság. Tichy Lajos húsz méterről küldte a labdát a szépen megpakolt Georgi Najdenov kapujába, és Baróti Lajos szövetségi kapitány már másodszor adott hálát az égnek a messzi Rancaguában, amiért megbocsátott a csatárnak a chilei utazás előtt.

A Mundialt megelőzően hivatalosan az olasz B válogatottal, valójában az itáliai vb-keret másik felével találkoztak honfitársaink, és 3:1-re kikaptak a honosított dél-amerikai belső hármassal – Lojacono (argentin), Sormani (brazil), Maschio (argentin) – kiálló azúrkékektől. A második olaszországi próbameccsen a Juventus volt az ellenfél, a válogatott 2:0-ra győzött, de Tichy visszaszólt a padról neki bekiabáló Barótinak. A Honvéd mesterlövészét a szakvezető haza akarta küldeni, ám Sándor Károly és Sipos Ferenc meggyőzte őt, hogy ne bocsássa el az akkor már 53-szoros (összesen 72-szeres) válogatott labdarúgót. Mire Tichy hatalmas gólt rúgott Ron Springettnek az angolok elleni vb-nyitányon (2:1), és ugyanúgy bevarrta – korabeli megfogalmazásban – bolgár „barátainknak” is.

A magyar–bolgár még mindig csak a 12. percben járt, amikor Sándor Károly passzából Solymosi Ernő bevágta a negyediket. Átlagban három percenként zördült a vetélytárs hálója. Ha ez így marad, akkor 30:0 lesz a vége – tréfálkoztak hazánk fiai, ám ezt az iramot nem lehetett tartani, a szünetig már nem is esett több gól.

A vendéglátó rancaguaiak így is ragyogtak, mert kedvelték a magyarokat, mivel a helyi O'Higgins csapatának edzője akkoriban Pákozdi László, az Elektromos korábbi 9-szeres válogatott hátvédje volt. A mester 1957-ben és 1958-ban – hat meccsen – a chilei válogatottat is irányította, de talán még ennél is különlegesebb, hogy 1947-es emigrációja után a riói Botafogóban játszott.

Apropó, Botafogo! Egy évvel a vb előtt, 1961. május 23-án az Újpest vendége volt a brazil klubcsapat (1:1), és a Megyeri útiak támadósora így állt fel a 75 ezer nézővel zsúfolt Népstadionban: Sándor, Göröcs, Albert, Kuharszki, Rossi. Bizony, Sándor „Csikar”, a Hungária körút ikonja és Flórián „császár”, az FTC talizmánja lilában játszott! Amúgy e csatárkvintettből csak Rossi Ferenc nem volt kinn a világbajnokságon, és a túloldalon is felvonultattak négy vb-szereplőt: Garrinchát, Didit, Amarildót, Zagallót. (Közülük egyedül Amarildo nem nyert világbajnoki címet 1958-ban, igaz, akkor csupán tizennyolc éves volt. De 1962-re felnőtt, és pompásan pótolta a még nála is fiatalabb – a brazilok második chilei mérkőzésén megsérült – Pelét, miközben három klubtársa már a második aranyérmét ünnepelte a Mundialon.)

A Göröcs, Albert tandem Rancaguában is jól működött: a második félidő elején az újpesti karmester remekül játszotta meg a ferencvárosi centert, aki ugyanolyan könnyedén ért el mesterhármast, mint Papp László, a Nehéz kesztyűk című – róla szóló – mozifilmben játszott főszerepe után alanyi jogon a színészeket erősítő bokszfenomén az utolsó Üllői úti SZÚR-on. (A következő színészek–újságírók rangadót már a Népstadionban rendezték 1963-ban, kereken 73 000 fizető néző előtt. Büszkeséggel jelentem: az újságírók nyertek 5:3-ra.)

Úgy 12 ezer kilométerrel távolabb, a Brader Copper amerikai bányavállalat pályáján Georgi Szokolov szépített, majd a pazarul játszó Göröcs Tichyt is nagyvonalúan kiszolgálta (6:1), mielőtt az utolsó percben megsérült.

A világ odavolt a győztesek produkciójától. A L'Equipe így ujjongott: „Csodálatra méltó a magyarok egyéni és kollektív játékát jellemző könnyedség.” A France Soir azt írta: „A magyarok a világbajnokság kedvencei.” A Die Welt szerint „a magyar csapat nagyszerű játékával hirtelen a favoritok közé került”. A zürichi Sport pedig megemlítette: „Baróti minden bírálat ellenére kitartott a Göröcs, Albert, Tichy hármas mellett, és igaza volt. Úgy tűnik, Chilében egy új nagy magyar válogatott születését köszönthetjük.”

A magyar orgánumok közül a Képes Sport ekképpen méltatta honfitársainkat: „Megérdemelték a rancaguai rézbányászok vastapsát.”

Amúgy Budapest–Szófia találkozót is hirdethettek volna Rancaguában, mert mindkét csapatban tíz fővárosi futballista szerepelt. A magyaroktól az „angol” meccsen (2:1) Jimmy Greaves rúgásától megsérült Grosics Gyulát helyettesítő, dorogi Ilku István, a bolgároktól a plovdivi Georgi Aszparuhov lógott ki. E labdarúgó az 1966-os vb-n gólt rúgott a magyaroknak (3:1 „ide”), majd 1971-ben, alig huszonnyolc éves korában autóbalesetben elhunyt. Temetésén fél millió ember rótta le kegyeletét Szófiában, ahol eredetileg és a kétéves plovdivi kitérő után is játszott, a Levszki stadionját róla nevezték el.

Az FTC csak néhány éven át hívta Albert Flórián stadionnak az Üllői úti sporttelepet, az új aréna már egy biztosító társaság nevét viseli. Azaz csak rövid ideig volt ferencvárosi szentírás: „Adjátok hát meg a császárnak, ami a császáré.”

Ám 1962-ben idehaza még azt mondták Rancaguáról, hogy tiszta Óbuda: immár ott is van Lajos utca és Flórián tér. A negyeddöntőben azonban 1:0-s vereség következett. Salamon Béla, a nagy komikus attól sem esett kétségbe: „Örülök a legjobb nyolc közé jutásnak – említette. – S ha Schrojff helyett én védek, akkor a csehszlovákok sem nyernek ellenünk...”

Mennyi a vége a bolgárok ellen, ha Najdenov helyett védett volna?


MAGYARORSZÁG–BULGÁRIA 6:1 (4:0)

Vb-mérkőzés, 1962. június 3., Rancagua (Chile), 7442 néző. Jv.: Gardeazabal (spanyol).

Magyarország: Ilku – Mátrai, Mészöly, Sipos, Sárosi – Solymosi, Göröcs – Sándor, Albert, Tichy, Fenyvesi.

Bulgária: Najdenov – Rakarov, Dimitrov, Kovacsev, Kitov – Kosztov, Velicskov – Szokolov, Aszparuhov, Jakimov, Kolev.

Gól: Albert (1., 6. és 53. perc), Tichy (8. és 70.), Solymosi (12.), Szokolov (64.).