Garami József: Harminc éven át sokszor elmondtam, hogyan képzelem az utánpótlás-nevelést, de már felesleges

Edzőként az FTC-vel és az MTK-val is bajnokságot nyert. Ám igazán Pécsett tett csodát, ott vált ikonná. A mozgásában erősen korlátozott, idős trénert a lakásán kerestük fel.

Ágyhoz és székhez kötötten él Garami József. A 83 esztendős volt labdarúgóedző járókerettel araszol pécsi otthonában. Gerincműtéttel talán lehetne javítani a mozgásán, ám Garami – a kora miatt – tart az operációtól, és orvosai sem ígérik, hogy biztos a siker. Állapota miatt kedélye sem a régi, az viszont mindig nagy öröm, ha volt játékosai meglátogatják őt első emeleti panellakásában.

Ha eljönnek, van mit feleleveníteni.

Például azt, amikor 1985-ben a PMFC ifjúsági csapata Garami irányításával bejutott a magyar bajnokság döntőjébe. Az FTC volt a tuti esélyes, a zöld-fehérek közül nyolcan játszottak abban az ifjúsági válogatottban, amelyik egy évvel korábban megnyerte a korosztályos Európa-bajnokságot. A Fradi-játékosok jó előre meg is hívták a pécsieket az esti győzelmi bankettre. De a pécsiek nem mehettek, ugyanis ők győztek. Garami József még abban az évben átvette a PMFC felnőttcsapatát, amely az NB I.-ben kiesésre állt, és a fiúk vele kiharcolták a bennmaradást. Egy év múlva pedig a csapat ezüstérmes lett, ami mindmáig a klub legjobb bajnoki eredménye. Hét évig volt a PMFC vezetőedzője, ez idő alatt a csapat szerzett még egy bajnoki bronzot, kétszer bejutott a Magyar Kupa döntőjébe, és 1990-ben meg is nyerte azt. A Kupagyőztesek Európa-kupájában indulva az első fordulóban „kikapták” a Manchester Unitedet, és a pécsiek derekasan helytálltak Alex Ferguson bombaerős, utóbb KEK-et nyerő csapata ellen.

1993-ban a kiesőzónába csúszó Újpesthez hívták. Megtette ott is a magáét, majd 95-ben ezüstöt nyert a lilákkal. Aztán az MTK-hoz szerződött, ahol 97-ben bajnokságot nyert. 2002-ben az FTC-nél folytatta. A Fradi aranyérmes lett. Igaz, nem vele fejezte be a bajnokságot, mert a szezon felénél – hiába álltak az első helyen – felmondtak neki. Megint az MTK következett, velük 2008-ban nyert újra bajnokságot. Összesen 797-szer ült első osztályú csapat bajnoki meccsén a kispadon, ezzel toronymagasan az első a hazai trénerek között (a legendás Lakat Károly 625 mérkőzéssel a második). 1987-ben megbízott szövetségi kapitány is volt, öt meccsen irányította a nemzeti együttest.

A napokban megkerestem őt, a látogatáskor szó esett valamennyi csapatáról. Nála ülve nem kívánja rangsorolni, melyik eredménye a legértékesebb. Minden együttesnél jól érezte magát. Egyik volt csapatáról vagy játékosáról se mond rosszat, amiatt sem neheztel, hogy idény közben bontottak vele szerződést az első helyen forduló Ferencvárosnál.

Ezt el kellett fogadnom, a klubvezetés így látta – mondja, és a csalódottság vagy a sértettség legcsekélyebb jelét se látni az arcán.

Aztán a válogatottról kérdeztem, hogy miért nem őt nevezték ki szövetségi kapitánynak. – Több jelölt volt. Én is. Valami miatt jobban bíztak másban – rövid összegzését ezúttal sem színezi érzelem.

Tegyük hozzá, sosem volt a partvonalhoz futkosó, hevesen gesztikuláló edző. A tanárképző főiskolán végzett magyar–orosz–testnevelés szakon; valahogy mindig pedagógus maradt, a focipályán is. A stadionban mindenki kiabált, csak ő nem. Öltönyben ült a padon, néha nyakkendőt is kötött, ha hűvösebb volt, felvette szürkéskék ballonját, aminek övét franciás lezserséggel kötötte meg a derekán. A bírót se szidta soha.

Erről is egykedvűen beszél, mint aki úgy gondolja, nincs ebben semmi különös. Ez a mindent leuraló érzelemmentesség azonban leolvad róla, amint a pécsi játékosokra terelődik a szó. Minden gesztusa arról vall, hogy ők a lieblingek, mindörökké. Tudni kell, hogy a nyolcvanas évek pécsi sikercsapatának alapemberei – Róth Antal, Mészáros Ferenc, Bérczy Balázs, Csoboth Róbert, Czérna Sándor, Lovász Ferenc, Márton Gábor, Megyeri Károly, Tomka János, Turi Zsolt – kijárták a Garami-féle utánpótlás-iskolát.

– A vérükben volt a foci – mosolyodott el, már-már elérzékenyülve. – Az ügyes gyerekekkel szerettem foglalkozni; a gyengékhez nem volt türelmem, csak az ügyesekhez, és ők nagyon azok voltak. Velük öröm volt a munka, csináltuk is éjjel-nappal. És nem csak a tudásuk volt bámulatos, a fejükben is rend volt. Emlékszem, hogy meccs előtt Róth és Bérczy leült a padra, és magukba néztek, mintha lejátszották volna, hogy mit akarnak majd megvalósítani. A többiek szólni se mertek, inkább ők is elmélyültek. Ha az ezüstérem után az a csapat együtt marad, egy-két év múlva megnyeri a bajnokságot. De szétszedték, Róth és Mészáros elment külföldre, később a többiek is elszerződtek.”

A találkozó előtt beszéltem a szívének kedves pécsi exjátékosok közül néhánnyal, s mind hatalmas tisztelettel szóltak mesterükről.

Róth Antalt, a PMFC, majd a Feyenoord 29-szeres válogatott középhátvédjét a nyolcvanas években itthon kétszer az év labdarúgójának választottak. „Rocsó” szerint Garaminak tévedhetetlen szeme volt a tehetségek korai kiválasztásában, és a fiataloknak remekül megtanította a játék alapelemeit. Kreatív volt, elvárta, hogy minden játékos kombinatív legyen, ezért néha nagyon sokat gyakorolták a támadásépítést. Ez fárasztó volt, de megérte. Szót értett a játékosokkal, kiváló volt a konfliktuskezelése, de nem kötött soha elvtelen alkut.

Megyeri Károly, a PMFC Magyar Kupa-győztes bajnoki ezüst- és bronzérmes csapatának a középpályása azt hangsúlyozta, hogy Garami nagyon stabil védelmet rakott össze. (Ezt cáfolhatatlanul bizonyítja, hogy a PMFC kapusa, Bodnár László a 85/86-os bajnokságban 732 percig nem kapott gólt, amivel ő vezeti a magyar kapusok góltalansági örökranglistáját. Bodnárnak 91/92-ben 664 percig nem vették be a kapuját, amivel övé a listán a harmadik hely, és még két olyan góltalan éve volt „Bocinak” a Garami-érában, hogy azzal is befér a legjobbak 12-es mezőnyébe.) Megyeri szerint azonban Garami nemcsak a védekezésre koncentrált, a támadásépítésben is kora előtt járt, megkövetelte az előrejátékot, így gyakran 2-3 passz elég volt, hogy valaki gólhelyzetbe kerüljön.

Garaminak talán Turi Zsolt volt a legkedvesebb játékosa. A PMFC csúcssikereiben szintén fontos szerepet vállaló középpályás azt emelte ki, hogy Garami a meccseken higgadt volt, tudta, mire képes a csapat, bízott az elvégzett munkában. Ha az ellenfél valami váratlant húzott, azonnal lereagálta, mindig volt ellenlépése, többféle is. Turi ezzel zárta gondolatait:

– A játékosnevelésben ő volt itthon a legjobb. A kilencvenes években rá kellett volna bízni a hazai utánpótlásképzés irányítását. Ha megtették volna, nem itt tartanánk.

Megemlítem Garaminak Turi Zsolt véleményét, de ő – hiába kérem – nem megy bele a témába: – Harminc éven át sokszor elmondtam, hogyan képzelem az utánpótlás-nevelést, de már nem akarok beszélni erről. Felesleges…

Érzem, hogy fárad, ezért búcsúzásképp arról kérdezem, megbánt-e valamit.

– feleli halkan. – Benne voltam abban a válogatottban, ami részt vett az ifi-Eb-n. Jó csapat volt, Göröcs, Kuharszki, Nagy István… Nem voltam gyors, de odaértem, ha gólt kellett rúgni. De sérülékeny voltam, főleg ez gátolt.

És a fiatalos linkség? – vetem közbe. – Volt az is – bólint rá. – Csajoztam, buliztam, cigiztem. Persze akkoriban mindenki cigarettázott. Kaptam a nagybátyámtól 18 évesen egy öngyújtót meg egy cigarettatartót; ha már megvolt, használni kellett.

Edzőként kimaradt valami? – Talán el kellett volna mennem külföldre. Tárgyaltunk is róla. De én Pécsen szerettem lenni, a haverokkal és a családommal, a két gyerekkel, a feleségemmel. A főiskolán ismerkedtünk meg, már az első évben. Ő is pedagógus volt. Nagyszerű házasság volt a miénk. Nagyon szép házasság… Nagyon szép… Öt éve meghalt. A szíve… Elmondhatatlanul hiányzik… minden pillanatban eszembe jut…