Ágyhoz és székhez kötötten él Garami József. A 83 esztendős volt labdarúgóedző járókerettel araszol pécsi otthonában. Gerincműtéttel talán lehetne javítani a mozgásán, ám Garami – a kora miatt – tart az operációtól, és orvosai sem ígérik, hogy biztos a siker. Állapota miatt kedélye sem a régi, az viszont mindig nagy öröm, ha volt játékosai meglátogatják őt első emeleti panellakásában.
Ha eljönnek, van mit feleleveníteni.
Például azt, amikor 1985-ben a PMFC ifjúsági csapata Garami irányításával bejutott a magyar bajnokság döntőjébe. Az FTC volt a tuti esélyes, a zöld-fehérek közül nyolcan játszottak abban az ifjúsági válogatottban, amelyik egy évvel korábban megnyerte a korosztályos Európa-bajnokságot. A Fradi-játékosok jó előre meg is hívták a pécsieket az esti győzelmi bankettre. De a pécsiek nem mehettek, ugyanis ők győztek. Garami József még abban az évben átvette a PMFC felnőttcsapatát, amely az NB I.-ben kiesésre állt, és a fiúk vele kiharcolták a bennmaradást. Egy év múlva pedig a csapat ezüstérmes lett, ami mindmáig a klub legjobb bajnoki eredménye. Hét évig volt a PMFC vezetőedzője, ez idő alatt a csapat szerzett még egy bajnoki bronzot, kétszer bejutott a Magyar Kupa döntőjébe, és 1990-ben meg is nyerte azt. A Kupagyőztesek Európa-kupájában indulva az első fordulóban „kikapták” a Manchester Unitedet, és a pécsiek derekasan helytálltak Alex Ferguson bombaerős, utóbb KEK-et nyerő csapata ellen.
1993-ban a kiesőzónába csúszó Újpesthez hívták. Megtette ott is a magáét, majd 95-ben ezüstöt nyert a lilákkal. Aztán az MTK-hoz szerződött, ahol 97-ben bajnokságot nyert. 2002-ben az FTC-nél folytatta. A Fradi aranyérmes lett. Igaz, nem vele fejezte be a bajnokságot, mert a szezon felénél – hiába álltak az első helyen – felmondtak neki. Megint az MTK következett, velük 2008-ban nyert újra bajnokságot. Összesen 797-szer ült első osztályú csapat bajnoki meccsén a kispadon, ezzel toronymagasan az első a hazai trénerek között (a legendás Lakat Károly 625 mérkőzéssel a második). 1987-ben megbízott szövetségi kapitány is volt, öt meccsen irányította a nemzeti együttest.
A napokban megkerestem őt, a látogatáskor szó esett valamennyi csapatáról. Nála ülve nem kívánja rangsorolni, melyik eredménye a legértékesebb. Minden együttesnél jól érezte magát. Egyik volt csapatáról vagy játékosáról se mond rosszat, amiatt sem neheztel, hogy idény közben bontottak vele szerződést az első helyen forduló Ferencvárosnál.
– Azzal küldtek el, hogy egy igazi fradistát akarnak a kispadra. Engem nem tartottak annak.
Ezt el kellett fogadnom, a klubvezetés így látta – mondja, és a csalódottság vagy a sértettség legcsekélyebb jelét se látni az arcán.
Aztán a válogatottról kérdeztem, hogy miért nem őt nevezték ki szövetségi kapitánynak. – Több jelölt volt. Én is. Valami miatt jobban bíztak másban – rövid összegzését ezúttal sem színezi érzelem.
Tegyük hozzá, sosem volt a partvonalhoz futkosó, hevesen gesztikuláló edző. A tanárképző főiskolán végzett magyar–orosz–testnevelés szakon; valahogy mindig pedagógus maradt, a focipályán is. A stadionban mindenki kiabált, csak ő nem. Öltönyben ült a padon, néha nyakkendőt is kötött, ha hűvösebb volt, felvette szürkéskék ballonját, aminek övét franciás lezserséggel kötötte meg a derekán. A bírót se szidta soha.
– Dehogynem! – legyint, amikor ezt felhozom. – Magamban átkoztam, ha úgy ítélt. A játékosoknak azért kiabáltam be ritkán, mert az edzéseken rendesen felkészültünk, a meccs előtt pedig megbeszéltünk mindent.
Erről is egykedvűen beszél, mint aki úgy gondolja, nincs ebben semmi különös. Ez a mindent leuraló érzelemmentesség azonban leolvad róla, amint a pécsi játékosokra terelődik a szó. Minden gesztusa arról vall, hogy ők a lieblingek, mindörökké. Tudni kell, hogy a nyolcvanas évek pécsi sikercsapatának alapemberei – Róth Antal, Mészáros Ferenc, Bérczy Balázs, Csoboth Róbert, Czérna Sándor, Lovász Ferenc, Márton Gábor, Megyeri Károly, Tomka János, Turi Zsolt – kijárták a Garami-féle utánpótlás-iskolát.
– A vérükben volt a foci – mosolyodott el, már-már elérzékenyülve. – Az ügyes gyerekekkel szerettem foglalkozni; a gyengékhez nem volt türelmem, csak az ügyesekhez, és ők nagyon azok voltak. Velük öröm volt a munka, csináltuk is éjjel-nappal. És nem csak a tudásuk volt bámulatos, a fejükben is rend volt. Emlékszem, hogy meccs előtt Róth és Bérczy leült a padra, és magukba néztek, mintha lejátszották volna, hogy mit akarnak majd megvalósítani. A többiek szólni se mertek, inkább ők is elmélyültek. Ha az ezüstérem után az a csapat együtt marad, egy-két év múlva megnyeri a bajnokságot. De szétszedték, Róth és Mészáros elment külföldre, később a többiek is elszerződtek.”
A találkozó előtt beszéltem a szívének kedves pécsi exjátékosok közül néhánnyal, s mind hatalmas tisztelettel szóltak mesterükről.
Róth Antalt, a PMFC, majd a Feyenoord 29-szeres válogatott középhátvédjét a nyolcvanas években itthon kétszer az év labdarúgójának választottak. „Rocsó” szerint Garaminak tévedhetetlen szeme volt a tehetségek korai kiválasztásában, és a fiataloknak remekül megtanította a játék alapelemeit. Kreatív volt, elvárta, hogy minden játékos kombinatív legyen, ezért néha nagyon sokat gyakorolták a támadásépítést. Ez fárasztó volt, de megérte. Szót értett a játékosokkal, kiváló volt a konfliktuskezelése, de nem kötött soha elvtelen alkut.
Megyeri Károly, a PMFC Magyar Kupa-győztes bajnoki ezüst- és bronzérmes csapatának a középpályása azt hangsúlyozta, hogy Garami nagyon stabil védelmet rakott össze. (Ezt cáfolhatatlanul bizonyítja, hogy a PMFC kapusa, Bodnár László a 85/86-os bajnokságban 732 percig nem kapott gólt, amivel ő vezeti a magyar kapusok góltalansági örökranglistáját. Bodnárnak 91/92-ben 664 percig nem vették be a kapuját, amivel övé a listán a harmadik hely, és még két olyan góltalan éve volt „Bocinak” a Garami-érában, hogy azzal is befér a legjobbak 12-es mezőnyébe.) Megyeri szerint azonban Garami nemcsak a védekezésre koncentrált, a támadásépítésben is kora előtt járt, megkövetelte az előrejátékot, így gyakran 2-3 passz elég volt, hogy valaki gólhelyzetbe kerüljön.
Garaminak talán Turi Zsolt volt a legkedvesebb játékosa. A PMFC csúcssikereiben szintén fontos szerepet vállaló középpályás azt emelte ki, hogy Garami a meccseken higgadt volt, tudta, mire képes a csapat, bízott az elvégzett munkában. Ha az ellenfél valami váratlant húzott, azonnal lereagálta, mindig volt ellenlépése, többféle is. Turi ezzel zárta gondolatait:
– A játékosnevelésben ő volt itthon a legjobb. A kilencvenes években rá kellett volna bízni a hazai utánpótlásképzés irányítását. Ha megtették volna, nem itt tartanánk.
Megemlítem Garaminak Turi Zsolt véleményét, de ő – hiába kérem – nem megy bele a témába: – Harminc éven át sokszor elmondtam, hogyan képzelem az utánpótlás-nevelést, de már nem akarok beszélni erről. Felesleges…
Érzem, hogy fárad, ezért búcsúzásképp arról kérdezem, megbánt-e valamit.
– Talán játékosként többre vihettem volna
– feleli halkan. – Benne voltam abban a válogatottban, ami részt vett az ifi-Eb-n. Jó csapat volt, Göröcs, Kuharszki, Nagy István… Nem voltam gyors, de odaértem, ha gólt kellett rúgni. De sérülékeny voltam, főleg ez gátolt.
És a fiatalos linkség? – vetem közbe. – Volt az is – bólint rá. – Csajoztam, buliztam, cigiztem. Persze akkoriban mindenki cigarettázott. Kaptam a nagybátyámtól 18 évesen egy öngyújtót meg egy cigarettatartót; ha már megvolt, használni kellett.
Edzőként kimaradt valami? – Talán el kellett volna mennem külföldre. Tárgyaltunk is róla. De én Pécsen szerettem lenni, a haverokkal és a családommal, a két gyerekkel, a feleségemmel. A főiskolán ismerkedtünk meg, már az első évben. Ő is pedagógus volt. Nagyszerű házasság volt a miénk. Nagyon szép házasság… Nagyon szép… Öt éve meghalt. A szíve… Elmondhatatlanul hiányzik… minden pillanatban eszembe jut…
