Végre talán megérti Európa, hogy véget kell vetni a növekedés kényszerének

Húsz országból több ezer civil, kutató, aktivista és politikus vett rész az Európai Parlamentben május közepén rendezett, A növekedésen túl (Beyond Growth) címet viselőt háromnapos konferencián, amely azt a témát járta körül: ha már ráébredtünk arra, hogy a gazdaság növekedési kényszerére épülő berendezkedésünk fenntarthatatlan és összeomláshoz vezet, akkor azt mire és hogyan kellene lecserélnünk? Egyáltalán: van reális alternatíva? Köves Alexandra, a Corvinus Egyetem oktatója állítja: alternatíva van; egyébként pedig nincs választásunk.

Fel kell építenünk egy, a gazdasági növekedés gondolatát meghaladó Európát, hogy a társadalmaink túléljenek és virágozzanak! – szólítottak fel a Konferencia nyitónapján megjelent nyílt levelükben a résztvevők. Ez az esemény alkalmas volt arra, hogy egy ilyen reformfolyamat lendületet vegyen?

Mindenekelőtt azzal kezdem, hogy ez a második ilyen konferencia, 2018-ban már volt egy, azt is az Európai Parlamentben rendezték – igaz, akkor még csak hét parlamenti képviselő részvételével –, és annak is a növekedésen túli világ volt a témája. De akkor még nem sikerült konkrétan erről beszélni. A panelelőadásokban is többnyire a zöld vagy valamilyen biztonságosnak vélt növekedés gondolata fogalmazódott meg. Mintha a felszólalók sem gondolták volna komolyan, hogy lehet élni növekedés nélkül. Ezzel szemben a mostani, e téren, hatalmas változást mutatott.

Öt év alatt fordult a kocka?

Három napon keresztül nem arról beszéltünk az Európai Parlament Tanácstermében, hogy meg kell-e haladni a növekedési kényszert, hanem hogy hogyan?! Hogy minek kellene történnie! Aktivisták, tudósok, civilek mellett öt európai parlamenti pártcsalád képviseltette magát mindegyik oldalról, összesen 20 politikussal. Magát a rendezvényt Roberta Metsola, az Európai Parlament elnöke és Ursula Von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke nyitotta meg, ami jelzi a jelentőségét. Bár beszéde alapján talán az EP elnök értette legkevésbé az egésznek a lényegét, de Ursula Von der Leyen már egész előre mutatóan egy „másik növekedési modellről” beszélt. A zárszó a Zöldek belga frakcióvezetőjéé, Philippe Lamberts-é volt. A kettő között 27 panelben előadások, beszélgetések zajlottak gazdasági és társadalmi aspektusokban. Hatalmas különbség volt a 2018-as és a mostani között: akkor még a hallgatóság sem értette a témát, most meg a sok ifjúsági és civil szervezet, a tudományos élet képviselői, jó nevű, fiatal tudósok együtt lélegeztek a beszédekkel, hihetetlen energiák szabadultak fel. El is nevezték a rendezvényt a Beyond Growth Woodstockjának! Számunkra, akik hosszú évek óta kutatjuk a témát, nagyon izgalmas volt látni, hogy itt van egy új generáció, amely magáénak érzi a nemnövekedés gondolatát, érti az összefüggéseket, és magára vállalja a változás terheit. Komolyan, velem együtt sokan elérzékenyültünk.

Mindig szkeptikus vagyok a civil és a politikai elit együttműködését illetően…

Persze, a politikának van egyfajta kétsége, hogy a civil aktivisták leborítják-e az asztalról a bort, ez már öt éve is látszott, de ez egy érző és értelmes generáció, alaptalanok az ilyen félelmek. Úgy éreztük, a gát átszakadt. Persze, hogy így van-e, azt majd az idő dönti el, de mintha történelmi pillanatokat éltünk volna át.

Sikerült megállapodni, mit kell tenni? Miként lehet az évtizedeken át berögzült társadalmi és kulturális működést egészen más pályára állítani?

Elhangzott egy szemléletes hasonlat. Teljes gázzal vezetjük az autót, megyünk a fal felé, már látjuk, hogy ott a fal, mégsem lépünk le a fékre, mert akkor elhallgat a zene a rádióban. Csak ha száguldunk tovább, és nekimegyünk a falnak, akkor sem szól tovább a zene…

Ez oké, de vajon az átlagember megérti a problémát? Lassú és nehézkes folyamat átverni rajtuk mindezt.

A politikai döntéshozókkal kell mindenekelőtt megértetni és náluk elérni, hogy az ügyet képviseljék. A jövő évi európai parlamenti választásoknál már jól látható lesz, hogy ez mennyiben sikerült. Egyébiránt iszonyú fontos látni: a Magyarországon, Európában több helyütt, vagy az Egyesült Államokban végbemenő jobbra tolódási tendenciák ugyanúgy a neoliberális gazdasági rendszer kudarcára adott válaszreakciók, miként a nemnövekedésre való átállás gondolata is. És mindeközben a jobbra tolódásra az európai baloldalnak milyen narratívája van? Mit tud válaszolni ezekre a kérdésekre?

Európa en bloc bajban van: az évszázadokon átívelő befolyását, a globális világ kialakulásában játszott vezető szerepét Kína és az USA között mindinkább elveszíti, gazdasági ereje csökken, ezért nekem úgy tűnik, egy újfajta berendezkedésre való átállás kimondottan az érdekeit szolgálná.

Szeretném azt gondolni, hogy ez valóban a változások irányába tereli a kontinenst. Elhangzott Brüsszelben is: ha a megszokott, ma működő növekedésre épülő szabályok szerint játszunk, akkor Európa elbukik, szellemi előnye elveszik. Így nincs is más lehetősége, mint megváltoztatni a játékszabályokat. Ráadásul Európának felelőssége van a gyarmatosításban, a ma is zajló kulturális és gazdasági gyarmatosításban, az erőforrásokat mindmáig elszívjuk.

Továbbra is az a kérdésem: mi a változás első lépcsőfoka?

Ami a legfontosabb: meg kell érteni, hogy a növekedés nem jelent semmit! Elképesztő mértékben vagyunk gondolatilag hozzákötődve a növekedéshez. Az a tévképzet, hogy ha nincs növekedés, akkor minden összeomlik. Közben akkor omlik össze minden, ha folytatódik a növekedés.

A tudományos életben konszenzus van ebben?

Abszolút! Brüsszelben is adatok sora bizonyította, hogy a növekedés elképzelhetetlen a természet pusztítása nélkül. Mindemellett volt az a neoliberális elképzelés, hogy a megszerzett anyagi javak az elittől lecsorognak, aztán – miként a dagály felemeli a hajókat – a társadalom alsóbb rétegei is felemelkednek. De ez az elképzelés, az elmúlt 10-20 évben világosan kiderült, totálisan befuccsolt. A dagály csak a jachtokat emeli fel. Továbbá

A GDP-t speciel egy az egyben ki kell dobni az ablakon! Nem lenne szabad befolyásolnia az életünket! Ki kell dobni, és ezalatt azt értem, hogy az nem megoldás, hogy megmarad, és behozunk mellé egyéb adatokat, mert az olyan lenne, mintha az alkoholistát jellemeznénk egyéb jóléti mutatókkal. Komplexebb indikátorokra van szükség, amelyek a társadalmi igazságosság mentén, a környezeti mutatókkal összhangban, a Föld eltartó képességének figyelembevételével határozza meg, mit nevezünk emberi jóllétnek. Meg kell érteni, ha minden így megy tovább, akkor nincs mese, megdöglünk. A kapitalizmus alaptétele az volt, hogy jó-jó, vannak környezeti problémák, de ha már mindenki gazdag lesz, akkor azokat orvosolni fogjuk tudni. Bebizonyosodott: ez nem így van. Véges rendszerben végtelen növekedés nem létezik.

Milyen mérőszámot kellene bevezetnünk a GDP helyett?

Az elmúlt 10 évben közkedveltté vált Kate Raworth, az Oxfordi Egyetem közgazdászának egy fánkra hasonlító gazdasági modellje, amelyben a fánk külső részén helyezkednek el környezeti indikátorok, mint a szén-dioxid kibocsátás, a nitrogén és foszfor felhasználás, a biodiverzitás állapota; a fánk belső, lukas részén pedig többek között az egészségügyi ellátórendszerhez, az oktatáshoz, a tiszta vízhez, lakhatáshoz való hozzáférés, az esélyegyenlőség tehát az igazságos társadalmi tér mérőszámai. 146 országot elemeztek e modell alapján, s érdekes dolgok derültek ki. Például Malawi egy ökológiai határt sem lép át, viszont nem teljesít elégségesen egyetlen szociális mutatót sem. Az EU-s államok fordítva működnek, a társadalmi mutatóik jók, az ökológiaiak ellenben jelentősen túllépik a határértéket. Meg kellene találni a helyünket a tészta belsejében, amit a biztonságos és igazságos térnek hívnak. A modell logikájának bizonyos részleteivel nem értek egyet, de az biztos: csak akkor tudjuk a társadalmi alapokat biztosítani a környezeti határokon belül, ha a gazdaság működését leválasztjuk a növekedési kényszerekről.

Kevesebbet termeljünk?

És kevesebbet dolgozzunk! Manapság azt sem tudjuk megmondani, miért kell dolgoznunk! Kell-e egyáltalán dolgozni? Miért? Azért, hogy biztosítsuk az embereknek a megélhetést, és még több szemetet termeljünk? Ahogy nem sikerült leválasztani a környezeti terhelést a növekedésről, a munkát is becsatornáztuk úgy, hogy értelmetlen, fölösleges elfoglaltságot adunk az embereknek. A főáramú közgazdaságtanban, ha a termelékenység nem nő, a részvényesek sírnak, ezért egyre többet és többet kell csinálnunk valamit, hogy munkával tudjunk ellátni mindenkit. A termelékenységi csapdából ki kell kecmeregnünk! Igen, nem kell 40 órát dolgoznunk. Dolgozzunk 30-at! Keynes majd 100 éve azt mondta, hogy ma már csak 14-16 órát fogunk dolgozni. Ehhez persze nem kellene hülyeségeket gyártani, és a fogyasztási szokásainkat át kellene alakítani, hogy olyasmikre fókuszáljunk, amik valóban elvezetnek a jóllétünkhöz. Nyilván, ez iparági átalakításokat igényel, és azt nem tudjuk megmondani, kik lesznek az érintettek. A stabilitás létfontosságú, ezért kell beszélni például a feltétel nélküli alapjuttatásról, alapszolgáltatásokról. Az eltartóképességen belül megteremteni a jóllétet kőkemény elosztási kérdés. Ezt a keserű pirulát be kell vennünk! Értsük meg: a Földet nem tudjuk tovább kiszipolyozni, mert ha minden így megy tovább, 10 év múlva olyan klímakatasztrófával és biodiverzitás-deficittel szembesülünk, ami az egész civilizációnkat veszélyezteti.

Az újraelosztás hasonlóképp fájdalmas folyamat, és ebből kifolyólag ugyanúgy sérti az érdekeket, akárcsak amikor azt várjuk, hogy a politikusok saját, rövid távú szempontjaikkal ellentétesen hozzanak szabályokat.

De hát extrém egyenlőtlenségekről beszélünk! A javak a felső egy százalék kezében összpontosulnak. Meg kell határozzuk a minimumokat, hogy mik azok a közös szolgáltatási alapok, amiket mindenkinek biztosítani kell. És igen, kőkemény jövedelmi plafon bevezetése szükséges. De ez az átlagembernek miért volna fájdalmas? Jó, le kell majd mondanunk a hétvégi európai városnéző repülőútjainkról, de ez a jóllétünket kevéssé veszélyezteti, ennyit csak kibírunk, ha egy lassabb, tisztább, egészségesebb világot szeretnénk magunknak megteremteni. Kérdezte, hogy mit kell tennünk. Rengeteg lemodellezett javaslat van, de nincs road map! Nincs egy itiner, ami megmondja: ahhoz, hogy az elképzelt világot megvalósítsuk, ezeket és ezeket a lépéseket kell megtennünk. Hihetetlenül bonyolult, összefüggő rendszerekről beszélünk. Néhány ponton kell benyúlnunk, és figyelni, hogy mi történik. A környezeti rendszerekben már megvannak az átbukási pontok, tudjuk, ha elérjük egyiket-másikat, mi vár ránk. Ám a gazdaság terén nincsenek ilyen számaink. Ettől függetlenül nincs más választás! Pontosabban két lehetőség van. Vagy a totális összeomlás, és jön a vízi világ, meg a Mad Max-féle disztópia, vagy egy új narratíva mentén radikálisan átalakítjuk a működésünket.

Ígéretes.

És akkor még a pénzügyi rendszer totális átalakításának elengedhetetlen szükségességéről szót sem ejtettünk. A bankrendszer működése, a hitelek a jövőbe vetett bizalomra épülnek. Csakhogy a jövőt feléltük, az adósságállomány pedig szorosan összefügg a fenntarthatósággal. Brüsszelben is sok szó esett erről, és teljesen egyértelmű, hogy a jelenlegi adósságállomány mellett nem beszélhetünk a növekedés meghaladásáról. Pedig nem az a baj, hogy nincs elég pénz a világban, hanem éppen az, hogy túl sok szabad pénz van! De mire használjuk ezeket, kik használják ezeket? Ez a legfontosabb kérdés. Például a központi bankoknak más feladatot is el kellene látniuk, a klímacélokra is figyelniük kellene, nemcsak az infláció alakulására. Elhangzott: az elmúlt évben az EU-ban 14 százalékkal nőtt az osztalékok kifizetése míg négy százalékkal a fizetéseké: akkor tessék mondani, mi hajtja az inflációt?! Értsük már meg, egyedül a szűk egy százaléknak nem érdeke a változás. De ha nem próbáljuk meg, vagy áltatjuk magunkat, hogy majd valamilyen technológiai innováció, zöld energia megment bennünket, akkor nekünk annyi. A veszélyek mértékét az IPCC is világosan leírta (Intergovernmental Panel on Climate Change – azaz az 1988 óta működő Éghajlatváltozási Kormányközi Testület, melynek létrehozását az ENSZ Környezetvédelmi Programja és a Meteorológiai Világszervezet kezdeményezte – a szerk.). És az az egy százalék belegondolt valaha abba, hogy az unokáinak milyen élete lesz egy kerítés mögé, vagy buborékba zárva? Hogy mire megy majd a vagyonával az összeomlás után?

Szívderítő a helyzet, mondhatom…

Szeretném hangsúlyozni, hogy a nemnövekedés egy kifejezetten pozitív vízió: nem a lemondásról, nem a hanyatlásról beszél, hanem éppen annak ellenkezőjéről. Amit Brüsszelben tapasztaltam, kimondottan felvillanyozó volt. Tinédzserként ott voltam a Parlamentnél 1989-ben, amikor Szűrös Mátyás kikiáltotta a köztársaságot. Ott, a tömegben állva körbe néztem, rengeteg ember, rengeteg fiatal vett körül, akik mind ugyanabban bíztak, abban, hogy itt a lehetőség, építhetünk valami újat, egy jobb világot. Akkor éreztem hasonló energiákat, mint most, az Európa Parlament tanácstermében. Körbe néztem, megint rengeteg fiatalt láttam, éreztem, hogy iszonyatosan félik a jövőt, de van víziójuk, hisznek benne, és képesek mindent megtenni azért, hogy a Földet, a lakhelyünket, és ezáltal önmagunkat bármi áron megmentsék.