A magyar- és románórák jutnak eszembe, ott kellett időnként leírni egyetemes tanulságként, hogy a költő ebben és ebben a strófában, vagy tán egész műben az élet szeretetét hangsúlyozza a természeti képek művészi felsorolásával. Lehet, hogy akkoriban nem voltam még kellőképpen fogékony, mert az élet szeretete csak nem akart átjönni. Sokkal inkább éreztem a kötelező olvasmány tekintélyét, a pátoszt, a veretességet, a dicső múlt abroncsait. Hogyan is lehetne szeretni az életet ilyen koloncokkal a nyakunkban?
Ha rajtam múlna, nem verslábakkal és nem a pikareszk műfaj sajátosságaival bíbelődnék az osztálytermekben, hanem levetíteném az Életrevalókat. Mindenkinek. Eric Toledano és Olivier Nakache filmje ugyanis olyan, mint egy újraélesztés. Vagy mintha megrázna valaki a vállunkat, és beleordibálna a fülünkbe – ideje élni! Itt és most. Nem holnap, nem a reményteli kormányváltás után, vagy ha felemelik a fizetésünket, és minden jó lesz. Most jó, még ha rossznak is tűnik. Persze ott, ahol már évtizedek óta balsorsból fonják a kerítést, nehéz elhinni, hogy akkor is lehet teljes valami, ha nyaktól lefelé épp mozdulatlanságra vagyunk ítélve. Ha mindenki a mi édes vérünket issza Brüsszeltől Stockholmig, és vissza.
Azt adtam fel magamnak házi feladatként, hogy találjak öt olyan magyar alkotást, amelyből úgy sugárzik az életigenlés, mint Francois Cluzet és Omar Sy páratlan párosából. Talán Rejtő akasztófahumora? Örkény élethosszig tartó egypercesei? A tizedes meg a többiek vagy A tanú citromízű narancsa? Vagy dúdoljam napestig, hogy Ringasd el magad? Lehet, hogy franciának és arisztokratának (dúsgazdagnak) kell lenni ahhoz, hogy az élet akkor se legyen kilátástalan, amikor mégis az? A franciák mellett szól, hogy az amerikai változat olyan lett, mint egy rossz fogpasztareklám. De azért ők sem állnak rosszul, ha meg kell énekelni az élet kisded tágasságait. Nem lehet olyan rossz a kedvem, hogy Forrest Gump vagy A remény rabjai ne dobná fel.
A minap hunyt el hetvenkét éves korában az a francia üzletember (Philippe Pozzo di Borgo), akinek a sorsa ihlette az Életrevalókat. Akit már akkor sem tudnánk elfelejteni, ha akarnánk. De ha nem tőle, akkor Erőss Zsolttól is el lehetett volna lesni, hogy műlábbal sincs messze a 8000 méter. Az élet teteje. Csak hát mi azon is össze tudunk veszni, amin más meghatódik.
A legfelemelőbb és legszívszorítóbb pillanatokba is bele tud rondítani a „minek ment oda” kórusa, bár tudom magamról, hogy én se mennék oda. Én magamban mászok, palack és kötél nélkül, ostromlom az ostromolhatatlant, temet el a saját lavinám.
Csak azt lenne jó nem elfelejteni ebben a túl hosszúra nyúló dagonyában, politikának nevezett iszapbirkózásban és túlélőgyakorlatban, hogy igazából miért is kezdtük el. Hogy egy napon majd jól éljünk. Úgy, mint mások. Mint, mondjuk, a franciák. De az idő nem nekünk dolgozik, és a bénulás sem akar elmúlni az istennek se. Vagyis Omar Sy nélkül kell megtanulnunk élni. Magyar módra. Huszárosan. Sírvanevetősen. Még ha lehet. Már ha engedjük magunknak.