Noha a nemzeti együttműködés rendszerében már sok probléma véglegesen megoldottnak nyilváníttatott, mégsem állítható, hogy már nincsenek a folyamatos jobbításnak makacsul ellenálló területek. Ez annak ellenére fennáll, hogy vitathatatlan, a korábbinál jóval több társadalmi-politikai-kormányzati figyelem, energia és mindenekelőtt pénz fordíttatott az adott közegre. Nem csigázom tovább a kíváncsiságot: a magyar labdarúgásban tartósan érzékelhető helyben járásról és hálátlanságról készülök papírra vetni néhány mondatot.
Úgy tűnik, hiába újultak meg, sőt épültek - még egy nagyközségben is - szép számmal stadionok, valahogy nem akarnak megtelni fizető nézőkkel a lelátók. Hiába a játékosok, az edzők gavalléros javadalmazása, a politikailag-gazdaságilag megtérülőnek hirdetett támogatások becsatornázása, a csapatok körül lebzselők szaporodása, a többnyire csak nálunk tudástöbbletet hordozó, másodvonalbeli külföldi profik áradata. Évtizede képtelen a magyar labdarúgás a jóval korábbit nemhogy felülmúló, de azt legalább megközelítő, a nemzetközi figyelmet akár csak pár pillanatra is felkeltő, egyúttal némi hivatkozási alapot képező teljesítményt, eredményt felmutatni.
Mondhatni, hálátlanság ez a javából, mert feleslegesnek láttatja a magyar kormány, mindenekelőtt annak elöljárója - demokráciákban nem szokványos - erőfeszítéseit a sportág felvirágoztatása érdekében. A hatalom kijelölte szövetségi és klubelöljárók egyre nyögvenyelősebben magyarázzák a szánalmas bizonyítványt. A tartós nihil miatt mind hiteltelenebb a folyamatosan mantrázott utánpótlás-fejlesztési program megújításának, az edzőképzési reform véghez vitelének, a teljesítményelv kíméletlen érvényesítésének időigényére hivatkozni.
Mind nehezebb a szurkolók további türelmét kérni, mert egyre jobban megkérdőjelezhető az a régóta hangoztatott és alkalmazott gyakorlat, hogy ide a pénzt, aztán majd meglátjátok. Nos, eddig nem láttuk meg, pedig több mint évtizede többnyire csendesen, bizakodva, birka türelemmel, a társadalom zsebébe való mélyre nyúlkálást is elnézve várakozunk...
A hivatalosan sugallt optimizmus megalapozottságát számos tény enyhén szólva is megkérdőjelezi. Hogy nem a levegőbe beszélek, azt demonstrálandó egy friss, még a legelvakultabbakat is elgondolkozásra késztető eredményre hívnám fel a figyelmet. A mindössze ötmilliós, labdarúgó akadémiai hálózatot nélkülöző Írországot a 49. helyen jegyzik az UEFA országranglistán, de az ottani csapattól a 33. helyen szereplő Magyarország 17 évesei 4-2-es vereséget szenvedtek. Az elgondolkoztató eredmény az országunk tényleges futball-fővárosának tekintett, alig háromezres településen, az őskispesti magyar világklasszisról, Puskás Ferencről elnevezett, közel négyezres felcsúti stadionban talán pár száz - vajon fizető? - néző előtt, azaz jótékony kvázi illegalitásban született. Azóta még egy enyhe vállrándítás sem történt, minden ketyeg tovább a magyar labdarúgó nirvánában.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.