- Nem lehetséges kívül maradni - Szécsi Noémivel az állatok irodalmi és politikai hasznáról

Húsz évvel ezelőtt első, Finnugor vámpír című regényében Voltamper Jerne állatmesék írásával szórakoztatja önmagát – mit ad isten, a novelláskötete a Rohadt állatok címet viselte. Vakond és Hörcsög ott közölt társalkodása az 1848-as forradalomról az új kötetében az Előhang szerepét tölti be. Emlékszik rá, milyen megfontolásból tette meg annak idején állatmeseíróvá az ifjú vámpírt?

Jó lehetőségnek láttam a társadalmi szatírára ezt a több ezer éves, hagyományosan moralizáló műfajt, ami az emberiségről mond véleményt, ami aztán afféle szubzsánerként végigkíséri az önjelölt írópalánta kalandjait.

Később aztán „lenyúlta” Jernétől az ötletet, és a saját neve alatt írta meg a Rohadt állatok-ciklust, ám nem siette el.

Nem igazán vagyok novellista, ezért nincs is belőlük túl sok, de amikor sarokba szorítottak egy-egy felkéréssel, akkor sokszor ehhez a ciklushoz folyamodtam. A legelsőt 2004-ben írtam, az Európai Unióhoz való csatlakozásunk (május elseje) alkalmából a Litera.hu irodalmi portál antológiájába: ekkor válik az egykori tsz-parcella Biokertté. Sok-sok évnyi kihagyást követően leginkább az utóbbi időben írtam többet. A Földikutya évét például egy EU-irodalmi díjasoknak kiírt novellapályázatra – ennek angol fordítása is készült –, de nem meglepő módon nem nyertem, miután az EU-s bürokrácián tréfálkoztam. A kötet legutolsó darabja a tavaly év végén a Continental Literary Magazine felkérésére készült A nőstény meséje már a jövőben játszódik.

Az állatmesék típusairól – az „állatbőrbe bújt humanoidokról” és az „állatokat állatként” bemutató irányvonalról – már Jerne is elgondolkodik, de mindkettőt el is veti. Ön szerint milyen a jó állatmese?

Az állatmeséknek valóban megvannak a határai: ha emberszerűnek ábrázoljuk az állatokat, akkor bizonyos dolgokban mégis miért viselkednek állatként, ha viszont állatokként mutatjuk őket, miért használnak mobiltelefont?… A lényeg, azt hiszem, az, hogy ez egy groteszk világ, ahol minden szabály felborul – az a szabály, hogy áthágjuk a szabályokat! Az állatmesének az a funkciója, hogy erős színekkel figurázza ki az emberi társadalmat. A jó állatmesének nincs mondanivalója az állatokról, eszközként használja őket, hogy emberi önmagunk tükörképeként tekintsünk rájuk. Én sem voltam tekintettel az állatokra, kihasználtam őket a saját céljaimra.

Orwell Állatfarmjához hasonlóan a Rohadt állatok az állatmesék szintúgy különös alfaja, és mogyorós pele ide, templom egere oda, az ön írásait olvasva sem könnyű elvonatkoztatni a jelenkori magyar hatalmi-politikai elit tevékenységétől vagy a kulturális-művészi élet visszásságaitól, a társadalmi reflexióktól. Több esetben, mint például a nem megfelelő időjárást jósló békák elfogyasztása kapcsán, konkrét események sejlettek fel az emlékezetemben. Mindez politizálás az ön részéről?

Igen. Volt egy időszak, amikor teljesen elzárkóztam az ilyesfajta reakcióktól, de az évek során a középutasság tarthatatlanná vált. Nem köthetek olyan kompromisszumot, hogy inkább hallgatok, és az egyetértésemmel azt jelzem, hogy például a propagandacélú uszítás és a történelem átírása teljesen oké. Akármennyire szeretnénk is kívül maradni általában, ez nem lehetséges. Így hát meghoztam egy döntést, amelynek számos vonatkozása volt. De bizonyos fokig szellemileg szabadnak érzem magam, amennyire ez lehetséges. Aki egy közösség tagja, annak néha olyasmit is meg kell tennie, amit nem feltétlenül gondol helyesnek.
Az pedig, hogy az olvasó ráismerhet konkrét eseményekre, helyzetekre, egyfelől szándékos a részemről, másfelől viszont inkább arról van szó, hogy a hatalomgyakorlásnak megvannak a maga módozatai, amelyek újra és újra ugyanolyanok, épp, mint a rájuk adott reakciók. Az elmúlt 20 évben, ami alatt a novellák íródtak, ugyan történt változás a hatalomgyakorlásban, de a hatalmon lévők és az alávetettek mindig ugyanúgy viselkednek. Engem íróként és magánemberként is érdekel a politika, a hatalom természete, ezért gondolkodni és írni kívánok róla. Akkor sem maradok a napi hírek szintjén, amikor valamely ténylegesen megtörtént eseményhez közelítek – Magyarország olyan hely, ahol ezek a dolgok mindig aktuálisak lesznek.

A napi aktualitást, gondolom, a Magyar Narancs-beli publicisztikai egotrip írásaiban bőven kiélheti, most már évek óta – hasonlóan szatirikus módon, mint a novelláiban, habár itt kultúrtörténeti, s főleg nőtörténeti vonatkozások kerülnek terítékre.

Nem véletlenül, hiszen a napjainkban ezoterikus tudománynak számító gender a rovatom tematikája, ennek megfelelően a címe is ez: Nem és nem. Az egyik bántó fejlemény számomra az utóbbi években zajló genderháború és a gendertanulmányok sorsa. Emlékszem, amikor huszonvalahány éve, a Finnugor vámpír megírása idején Finnországban tanultam a gender studiest, mert Magyarországon erre egyetemi szinten a CEU-n kívül nem volt lehetőség, arra gondoltam, Magyarország csak néhány év lemaradást görget. Ehhez képest az idő visszafelé halad. Miközben személyes szinten az emberek egyre elfogadóbbak, a politikai színtéren egyre inkább gerjed a gyűlölet.

A már említett kötetbeli utolsó novella (A nőstény meséje) még a genderen is túllép valamiképpen. Némileg sci-fibe hajlón, poszthumán szemszögből közelít a feminizmushoz, az ageizmushoz, az animal studieshoz, a bioetikához stb. – és mintha a kötet többi novelláját is meghaladná szubverzív módon.

Ezt a novellát már a készülő kötetre gondolva írtam, szerettem volna, ha a végén az ember is belép, hogy elemelhessem a történeteket a közéleti politika szintjéről, és távlatot adjak, miközben olyan ideológiák fortyognak körülöttünk is, amelyekről még fogalmunk sincs, hogyan alakulnak, és milyen hatással lesznek az életünkre. Gondolatkísérletnek szántam, nem feltétlenül a tények talaján állva.

Mit gondol, Jernének, aki szerint az antropomorfizmus a képzelet halála, tetszene az ön Rohadt állatok kötete?

Azt hiszem, ha elérne A nőstény meséjéig, úgy találná, végül csak megpróbáltam a képzeletemet használni, s ezzel életet lehelni a vállalkozásba.

Másra is vállalkozott. Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 150. évfordulója apropóján 23 szerzőt kértek fel a Budapest Nagyregény megírására, köztük önt is. Mibe vágja a fejszéjét?

A 23 szerző a regény egy-egy fejezetét írja, melyek mindegyike a főváros adott kerületében játszódik. Bár mindenki a maga történetét írja, és a maga feje után megy, nagyon fontos, hogy kapcsolódjanak egymáshoz a „kerületfejezetek”, legyenek visszatérő szereplők, helyzetek, motívumok. Megkötés, hogy az egész regény főcselekménye az eltelt 150 év alatt játszódjon, s minden szerző a saját fejezetében igazodjon az adott városrész kerületté válásának időpontjához. Én a 21. fejezetet írom, azaz Csepel a terepem.

Volt bármiféle kapcsolódása a telepü­léshez?

Személyes kötődés nem, írói érdeklődés annál inkább. Weiss Manfréd üzemei már a Fehér Bélával írt háborús gasztronómiát tárgyaló esszékötet, a Hamisgulyás kapcsán fókuszba kerültek, a Kommunista Monte Cristónál pedig a csepeli ’56-os események. Emellett nagyon érdekel az egykori munkásnők élete, helyzete. Az ezen a téren végzett kutatásaim még nem tudom, milyen formát öltenek majd – a regényfejezeten kívül persze. A szocializmusban a férfiközpontúság miatt nem foglalkoztak a munkásnők történetével, azóta meg inkább a polgári nézőpont érvényesült, a paraszti és a proletár társadalom tagjai kiszorultak a kutatásból, mondván, velük épp eleget foglalkoztak négy évtizeden keresztül. Mostanság azonban a fiatalabb generáció, amely a szegénységgel és a marxizmussal is foglalkozik, megélénkült érdeklődéssel fordul e mind ez idáig feltáratlan téma felé. Engem pedig mindig is a periférián létezők történetei vonzottak.

+1 KÉRDÉS
Akkor a zenei palettán a szélsőségek irányába mozgó metálzene sem áll távol öntől, s így került a Stay Brutal! címet viselő kortárs szerzők írásait felvonultató antológiába?

Azért nekem is megvannak a határaim. Ezek körülbelül ott végződnek, ahol a metál kezdődik. Csak a hard rockig merészkedem, a metál terén csupán másodlagos fogyasztó vagyok, belefülelve, mikor a körülöttem lévő férfiak hallgatják. Végül azért engedve a kísértésnek a pandémia alatt forgatott Stúdió 666 című horrorvígjáték filmzenéjéről írtam, amit Dave Grohl szerzett, és Dream Widow (Álomözvegy) néven adott ki – azért az elég metál! Sokakhoz hasonlóan mostanság én is bakelitlázban égek, a közelmúltban be is szereztem egy lemezjátszót, s hétvégente a budaörsi bolhapiacon válogatok a 70-80-as évek korongjai közül. Jobbára azokat az albumokat, amiket gyerekkoromban a felnőtteknél láttam. Már maga a böngészés, a vadászat is izgalmas, de a lemezek újrahallgatása is egyfajta szellemi kirándulás.