Eszünkbe juthat Édes Anna Kosztolányi Dezső regényéből vagy akár Emerenc alakja Szabó Magda Az ajtó című művéből, és esetleg még a hűséges Bence is ott állhat harmadikként (Arany János – Toldi) és végeredményben Kukorica Jancsi Iluskája is háztartási alkalmazott, de nem sok jelentős szolgakarakterrel találkozhatunk a magyar irodalomban. Ha a kérdést világirodalmi viszonylatban vizsgálnánk, máris beláthatatlan mennyiségű alakot találnánk, hiszen a commedia dell’arte szerepgárdája két meghatározó csoportra osztható: urakra és szolgákra. A cselédtörténetek hiányának oka a hazai irodalomban lehet akár az is, hogy a magyar kultúra annakidején nem találkozott az Itáliából származó commedia dell’arte színjátszással.
A commedia dell’arte előtérbe helyezte a cselédkaraktereket. A reneszánsz Itáliában népszerű műfaj egyik leghíresebb művelője, a társulatvezető Ruzante még nemesi udvarokba is eljutott, állítólag a padovai bíboros előtt is felléphetett, vaskos vígjátékainak előadásai által a leggazdagabbak orra alá dörgölhette a paraszti nép sérelmeit. A commedia dell’artét eleinte az alsóbb rétegek melletti kiállás jellemezte, a szórakoztató műfajában a szolgákkal szimpatizál a néző, akik szellemi korlátaik ellenére minden helyzetben diadalmaskodnak uraik fölött. Ügyesebb a tevékeny, agyafúrt és rosszindulatú Brighella, aki mellett a passzív, nehézkes, naiv Arlecchino (másik nevén Harlequin) még együgyűbbnek tűnik. Brighellát akár Figaro elődjének is tekinthetjük, hiszen a Mozart- és Rossini-opera alapjául szolgáló mű szerzője, de Beaumarchais maga is a commedia dell’artéból csempészte az agyfúrt sevillai borbélyt. Molière kapcsán pedig ezek az átvételek igazán szembetűnők, bár alapvetően a francia drámaíró inkább az urak jellemtelenségét ültette át saját munkáiba – például A fösvény, A képzelt beteg – de nála is feltűnik az agyafúrt szolgálólány karaktere. A cselédség alapvetően a komédiákban játszik fontos szerepet, az első magasabb színvonalú vígjátékot hazánk Bessenyei Györgynek köszönheti, az 1777-ben megszülető A filozófus című darabját francia minta alapján írta, s benne a szolgálóknak is fontos szerep jut: a címszereplő alkalmazottja az urát majmoló félművelt Lidás, aki a földhözragadt, józan gondolkodású Lucindáért eseng. Ez a cselédpáros lényegében az európai hagyományba illeszkedik.
Bár az eddig felhozott példák mindegyike színházi, ettől függetlenül az európai prózában kialakulnak a cseléd-klisék: az urak majmolása általános jellemzője az alkalmazottaknak, a kisasszonyok bizalmasa a komorna, olykor a nagyhatalmú szakácsnő, a komornyik diszkréciójáról, a lakáj törekvéséről híres. Ezek a sztereotípiák leginkább a nyugati – és talán elsősorban az angolszász – kultúrából származnak, Magyarországon a történelmi múlt és társadalmi helyzet mássága miatt is kevesebbszer és más helyzetben tűnik föl a cseléd.
A magyar irodalomban a szolgát nem is a humor, inkább a hűség jellemzi, így ismerjük meg Bencét is Arany János művében, az érzékeny Bence elsírja magát, mikor megleli fiatal gazdáját a negyedik énekben. Lojalitás, szeretet fűzi Miklóshoz az öreg szolgát, aki családtagként tekint magára. Mindez nem véletlen, a cseléd szó akárcsak a család, hosszú ideig magában foglalta a háznéphez számító szolgaszemélyzetet is. A család és a cseléd is egyazon szláv szóból, a „cseljad”-ból származik, mely háznépet jelent. A két szót a magyarban a nyelvújítás során, tehát a XIX. század során különböztették meg egészen.
Két brit sorozat is népszerű Magyarországon, mely a cselédek világát idézi meg, az egyik az 1988-as Csengetett, Mylord? című szitkom, mely leginkább zseniális magyar szinkronja miatt aratott sikert, a másik az elmúlt évtizedben leforgatott Downton Abbey. A cselédségben megszülető mini-univerzum rendkívül izgathatta a magyar nézőt, talán azért is, mert nem ismerős számára mindez. A XIX. században még mindig rejtve marad a háztartási alkalmazottak világa, a polgári miliő fontos résztvevőjének előlépésére egészen a XX. század első feléig kell várni, Kosztolányi Dezső Édes Annája az első vérbeli cselédtörténet. Persze, a versekben, a nyugatos költőknél is egyre-másra tűnnek föl a cselédlányok alkjai, de csak pár röpke sorra. Az Édes Anna ennél behatóbban foglalkozik ezzel a réteggel, a mű korrajz-regény is egyben, az 1920-as évek magyar társadalmáról ad átfogó képet. A szociológiai vonatkozásában is igencsak értékes olvasmányt, és főként az azt záró gyilkosságot a szocialista irodalomkritika előszeretettel értelmezte osztályharc egyfajta példázataként. Hiszen szolga és úr szemben áll egymással, a burzsoázia kegyetlenül elnyomja a proletárt, nem mellesleg ezt a narratívát alkalmazta a commedia dell’arte esetén is. Az Édes Annában először találkozunk egy a cselédsorssal, de pont a főszereplő belső világával nem. Anna személyiségénél szinte konkrétabban látjuk elődeit, akiket Vizyné mutat be. Az úrnő általánosít: szerinte a szolgálók lopnak, szerelmi kalandokon jár az eszük, ügyetlenek, egyáltalán a vidékiség, a paraszti származás jelenti a „problémát” náluk. (Ehhez hasonló vádak más irodalmi művekben, például az Ida regényében is elhangzanak a cselédlányokkal kapcsolatban.) Édes Anna talán ugyanúgy rejtély, mint maga a cseléd, érzései ugyanúgy rejtve maradnak, mint saját alakja.
Minden cselédklisétől mentes Emerenc karaktere Szabó Magda Az ajtó című önéletrajzi ihletésű művében. A különc házvezetőnő öntörvényűen válogat a házkörüli feladatok közt, giccses tárgyakkal halmozza el gazdáját, ezzel kifejezve szeretetét, de a külvilágtól elzárkózva él, ajtaját zárva tartja. Az ajtó sem tipikus cselédtörténet, de a gazdájával magát egyenrangúnak tartó Emerenc az egyik legkarakteresebb háztartási alkalmazott a magyar irodalomban.
Férfiszereplőről alig tudunk beszámolni, itt is külföld az erősebb: Kazuo Ishiguro, japán származású brit szerző Napok romjai című művében szívszorító történetté alakul Stevens, a magával és környezetével is szigorú komornyik drámája, aki lojalitása miatt saját érzelmei mellett egykori gazdája náci múltjával is megküzd. Persze, a szigorú szolga alakja is annyiféleképp értelmezhető, a klasszikus Hyppolit, a lakáj című magyar hangosfilmben Csortos Gyula remek alakítása nyomán méltóságteljesen magasodik mihaszna gazdái fölé. Ő aztán vígjátéki karakter, de többszázéves világirodalmi előzménye aligha van.
