Megjelent Romsics Ignác memoárjának – Hetven év – Egotörténelem 1951–2021 – második kötete, az életpálya 1985–2021 közötti szakaszáról készült számvetés. Átolvasva nyilvánvalóvá válik, hogy ugyanaz jellemzi – természetesen –, mint az elsőt: a felelős történész következetesen alkalmazott módszere, a tárgyilagosság, személyes életének az országban és a világban zajló folyamatok keretében történő értelmezése, illetve az őszinte szembenézés önmagával (is) és a kiváló stílus. Így akár azt is mondhatnánk, hogy felesleges újabb oldalakat szánni értékelésének.
Mégsem ezt tesszük, mert a kötet tartalma az 1951–1985 közötti időszakról szóló első kötettől alapvetően eltérő problematikát tárgyal. Az elsőből a szerző szocializációjának, szakmai felkészülésének folyamatát ismerhettük meg. 1985 után viszont már egy befutott, mind ismertebbé és elismertté váló, a szakmai ranglétra legmagasabb fokára jutó tudóst. Ekkor már nem az őt ért hatásokon, hanem tevékenységének a társadalom történelemszemlélete formálásában betöltött egyre jelentősebb szerepén van a hangsúly, melyet tudományos munkái, oktatói és tudomány-népszerűsítő tevékenysége révén, illetve közíróként is érvényesített. Olyan korszakban, melyet – az előző évtizedektől eltérően – dinamikus változások, politikai fordulatok és küzdelmek jellemeztek/jellemeznek, s amelynek „lenyomata” jól követhető a társadalom állapotán. Ezeket veszi számba a folytatásban Romsics, s ad egyben képet a 35 év magyar közéletéről, a történész szakma új jelenségeiről – azaz a kötet egyszerre leltár és látlelet.
Romsics Ignác kronológiai rendben sorra veszi korabeli munkahelyeinek és tevékenysége más kereteinek, tudományos munkája eredményeinek valamennyi fontos elemét. A tételek száma oly nagy – mind a saját és az általa szerkesztett könyvek, tanulmányok, mind a hazai és számos országban tartott előadások tekintetében –, hogy címeik felsorolása is több tucatnyi oldalt tenne ki. Az ismertetés azonban nem száraz, adatszerű leltár, hanem érdekes és tartalmas összegzés. Úgy veszi számba pályája színtereit, eseményeit és eredményeit, hogy közben sok másról és másokról is ír. És úgy mutat be munkatársakat, tájakat, városokat, kulturális és szociális jelenségeket, hogy azzal – kimondatlanul – önmagát is jellemzi.
Művei kapcsán nemcsak az adott opusban egy-egy szakmai vagy közéleti kérdéssel kapcsolatos véleményét ismerhetjük meg, hanem azt is, hogy mi motiválta megírására. Az okok között pedig egyaránt szerepel az egyéni érdeklődés, egy szakmai vita vagy éppen kiadói, konferenciaszervezői felkérés. Ennél is fontosabb, hogy következetesen ismerteti a munkáival kapcsolatos legfontosabb reflexiókat – az elismerőket és az elmarasztalókat egyaránt.
Az egyes munkahelyeken – a Magyarságkutató Intézetben, az ELTE Történettudományi Intézetében, az időközben egyetemmé avanzsált egri Eszterházy Károly Főiskolán – eltöltött évekről készült beszámolókból alaposan megismerhetjük az adott intézmény belső viszonyait. Miként a külföldi (amerikai, franciaországi, németországi, finnországi és dél-koreai) egyetemeken, legutoljára a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen tartott kurzusai kapcsán betekintést ad arra, mennyivel más szemléletű és feltételek között zajló munka folyik az ottani universitasokon. De bepillantást enged szakmai munkája más szervezeti kereteinek – MTA, Magyar Történelmi Társulat, Mathias Corvinus Collegium, különböző szakmai bizottságok és számos szakmai folyóirat – tevékenységébe, belső viszonyaiba is.
Mindez emberfelettinek tűnő mennyiségű munka eredménye. Több helyen megfogalmazza: maga sem gondolta volna, hogy ennyi idő alatt ilyen sokat és sokfélét tud teljesíteni. Nyilvánvaló, hogy ebben – a szisztematikus munkamódszer mellett – jelentős szerepe volt kondíciója tudatos őrzésének. Nem csak itthon. Akárhol tartózkodott huzamosabb ideig a világban, első lépései közé tartozott a testedzés, mindenekelőtt az úszás lehetőségeinek feltérképezése, s ezeket napi rendszerességgel látogatta.
Külföldi szakmai útjainak szerves részét képezték a kirándulások. A világ történetét és kultúráját sokoldalúan ismerő tudós tudatosan választotta ki célpontjait: történelmi emlékhelyeket, kiemelkedő művészeti alkotásokat, épületeket, varázslatos és különleges tájakat. De – mindvégig őrizve falusi gyökereit – mindenütt különös figyelmet szentelt a népi emlékeknek, a vidéki paraszti életnek: Finnországban és Dél-Koreában skanzeneket, Erdélyben hagyományőrző falvakat, az USA-ban indián rezervátumokat meglátogatva. Jellemző példa, hogy néhány napos pekingi útjáról ugyanolyan fontos emléknek tekinti a külvárosok szegénynegyedeinek sok évtizeddel korábbi viszonyokat őrző képét, mint a hipermodern nyugati városokra hajazó központ látványát.
Mindezek kapcsán több száz hazai és külföldi személlyel – kollégákkal, tanítványokkal, a szellemi élet kiválóságaival, közéleti személyiségekkel, politikusokkal – került tartós vagy alkalmi kapcsolatba, akiknek tevékenységéről, mentalitásáról is plasztikus képet fest. Ezek a jellemzések nemcsak a honi, hanem az amerikai, francia, német, finn, illetve erdélyi szereplők esetében is szorosan összefüggenek személyes kapcsolatainak alakulásával, amit jelentősen befolyásoltak, alkalmanként determináltak a hazai politikai, s annak hatására a szellemi életben, az értelmiség körében lezajlott folyamatok. Ezek bemutatásával válik a leltár egyúttal látleletté.
A jelen viszonyait és azok múltbéli gyökereit jól ismerő történész élénk figyelemmel kísérte a politikában, a társadalom helyzetében és a kulturális életben zajló tendenciákat, érzékenyen reagálva a változásokra. Ez nem csak tanulmányai témaválasztásában, illetve azok tartalmában nyilvánult meg. Népszerűsítő előadásai, történeti tárgyú publicisztikai írásai tartalmukkal egyben a korabeli magyarországi jelenségekre is reflektáltak. Olyan értelmiségi csoportok munkájában vett részt, amelyek – magukat a pártpolitikától távol tartva – elemezték az ország viszonyait, s dolgoztak ki javaslatokat a feltárt problémák megoldására.
A politikai fordulatok, s nyomukban a társadalomban zajló erjedés Romsics Ignác pályájának, kapcsolatrendszerének, szakmán belüli helyzetének és megítélésének alakulását is befolyásolta. Az őt ért hatásokról készült számvetés így – konkrét helyzetek ismertetése révén – egyben látlelet is korabeli közállapotainkról.
Ekkori első munkahelye, a Magyarságkutató Intézet története, ahol igazgatóhelyettesként először viselt fontos vezető tisztséget, szimptomatikusan tükrözi, miként alakult az eredetileg konszenzuson alapuló tudományos intézetek és munkatársainak sorsa „a politikai átalakulás sodrában”. Hogyan formálták át az ígéretesen és sikeren induló műhely szervezetét, funkcióit, s miként változott meg az ott dolgozók egymáshoz fűződő viszonya is? Ez azonban csak a kezdet volt. Ahogy a politika mindinkább uralni igyekezett a társadalom életének minden területét, így a tudományt is, s tette azt az utóbbi egy évtizedben egyre nagyobb „sikerrel”, nemcsak munkatársi, hanem évtizedek óta tartó, addig szoros baráti kapcsolatok is fellazultak, megszűntek. Romsics személyes élményei azt is bizonyítják, hogy a politikai polarizálódás mellett ebben az adott személyek identitásával összefüggő, illetve más személyes tényezőknek (szakmai irigység, féltékenység) is szerepe volt.
Honi közéletünk ilyetén alakulása is befolyásolta azokat a vitákat, melyek Romsics Ignác egyes előadásai, illetve munkái nyomán alakultak ki. Közülük kettőre érdemes konkrétan kitérni.
A legélesebb és legnagyobb figyelmet kapó polémiát Gerő András váltotta ki azzal, hogy – mások korábban megfogalmazott kritikáit felerősítve – akadémiai székfoglaló előadásának egy részlete (zsidó származású történészeknek a Teleki Intézet felszámolásában játszott szerepét is megemlítette) alapján antiszemitizmussal vádolta meg Romsicsot („a baloldal egyik antiszemitája”). A Horthy-korszakról írt értékeléseit pedig a korban elkövetett bűnök relativizálásaként. a „magyar antiszemita intellektuális hagyomány rehabilitálásaként” értelmezte. A hónapokig elhúzódó sajtóvitában több százan nyilvánítottak véleményt. Gerő András ítéletét csupán néhány véleményformáló értelmiségi támogatta, illetve erősítette fel. A megvádolt mellett azonban – számos részletes érvelésen kívül – majd négyszázan írták alá a vádakat cáfoló nyilatkozatokat. Romsics meggyőző érveléssel – többek között Gerőével azonos identitású kortársak sorának véleményével – igazolta, hogy a vádlót nem elvi megfontolások, illetve egyfajta érthető „érzékenység”, hanem személyes sértettség vezette.
A vita azonban messze túlmutat a benne megfogalmazott konkrétumokon. Tartalma és hangneme ékes bizonyítéka annak, hogy milyen súlyos károkat okozhat a társadalomnak az, ha nem elemezzük sokoldalúan és mélyrehatóan múltunk minden elemét és aspektusát, mégpedig könyörtelenül őszinte szembenézéssel. Úgy, ahogy számos megnyilatkozásában – tanulmányaiban, előadásaiban, interjúiban – Romsics következetesen javasolta és érvényesítette. Ennek azonban feltétele, hogy – bármennyire érthető és jogos – egyoldalú érzékenységek ne gátolják azt. A sokrétűen tagolt magyar társadalom valamennyi elemének – és a hozzájuk kötődő szakembereknek – önnön érzékenységét úgy kell(ene) érvényesíteni, hogy egyúttal mások érzékenységre is tekintettel van, megismerve és megértve azok álláspontjának okait. Ez pedig nem lehetséges a tabuktól mentes, pontos fogalom- és szóhasználat nélkül. Közgondolkodásunknak ennek hiánya miatt lehet máig neuralgikus pontja a zsidókérdés kezelése is. Emiatt nem jutottunk el oda, hogy a holokausztot és annak Horthy-kori előzményeit, s mindennek következményeit ne csak a magyarországi zsidóság – azaz a zsidó identitású magyarok –, hanem az egész magyar társadalom saját traumájaként élje meg. Ehhez persze arra is szükség van (lenne), hogy ne mindig és minden tekintetben csak a problémahalmaz tragikus és bűnös „végkimenetele”, a holokauszt kerüljön a figyelem középpontjába, hanem vele azonos súllyal az a honi zsidó polgárok által produkált – az ország fejlődésében meghatározó jelentőségű – gazdasági és kulturális teljesítmény is, amely nélkül Magyarország nem jutott volna arra a szintre, amely a XX. század első felében jellemezte. Mert a holokauszt őrületébe torkolló két világháború közötti zsidó-politika nemcsak önmagában vett embertelensége miatt elfogadhatatlan, hanem amiatt is, mert ezt az egész magyarság javát szolgáló teljesítményt korlátozta, s végkifejletében megfosztotta tőle az országot. Ennek a megközelítésnek a tükrében azt sem lehetne antiszemitizmusnak tartani, ha valaki tényszerű megállapítást tesz zsidó személyek pozitívnak nem nevezhető tetteiről – minősítés nélkül.
Másfajta tanulságokkal szolgált a Romsics Trianonról írt könyve, illetve ennek kapcsán tett nyilatkozatait követő vita. A Trianonhoz vezető okok sokoldalú elemzésére és bemutatására, illetve a történeti és jelenkori realitások mérlegelésre építő állásfoglalásai miatt heves támadások sora érte Romsicsot a korabeli és mai viszonyokat nem ismerő vagy figyelmen kívül hagyó, revíziós vágyálmokat kergető személyek részéről. Romsics interjúi tartalmának meghamisítására, valótlan adatokra alapozott kritikájuk, melyek irredenta radikálisok által is követett sajtóorgánumokban, internetes fórumokon jelentek meg, alpári hangú kommentek özönét zúdították a szerzőre: hazaárulónak minősítve, az Akadémiáról való eltávolítását, sőt halálát is kívánatosnak tartották. Mindez a kormányzat felelősségét is felveti. A Trianont hamisan értelmező – részben korábbi, illetve mai kormánytagok által is hangoztatott – vélemények, a határmódosítás igényét is megfogalmazó lapok a kormány támogatásával működnek, s az illetékes minisztériumok semmit sem tettek a román-magyar viszonyt és ezzel az erdélyi magyarság helyzetét veszélyeztető jelenségek leállítása érdekében. Mindezzel, s a téveszmék legfőbb hirdetőinek stallumokkal és kitüntetésekkel történő honorálásával szabad utat engedtek a káros nézetek terjedésének.
Romsics Ignác nyers őszinteséggel ír minderről – de következetes tárgyilagossággal, minden fél véleményét ismertetve. Nem oktrojál, csupán azt jelzi, mit fogadott el észrevételeikből, s mi volt az ő álláspontja az adott kérdésben. Kivételt csak azok a reflexiói képeznek, amelyekben egyértelműen megállapítja, hogy egy-egy könyvéről, megnyilatkozásáról – illetve azok alapján róla – konkrét érvek nélkül vagy szövegkörnyezetükből kiragadott mondatok, nyilatkozatait eltorzító önkényes módosítások alapján mondanak sommás ítéletet. Teszi mindezt az eredeti szövegek idézésével, azok pontos forrását lábjegyzetekben is megadva. Ezzel – ítélkezés helyett – az olvasó számára teszi lehetővé, hogy az eredeti szövegeket ellenőrizve alakítsa ki véleményét, ha úgy tetszik, „ítélkezzen” a vitás kérdésben. Az emlékező történetíró tehát e téren is tartotta magát az önmagával és a pályatársakkal szemben támasztott szakmai, etikai követelményekhez.
A felületes olvasóban olyan kép is kialakulhatott a szerzőről, hogy a fordulatokkal teli évtizedekben karrieristák módjára közeledett az éppen hatalomra kerülő politikai erőkhöz. 1990-ben az MDF-fel „kacérkodott”, az első Orbán-kormány megalakulását üdvözölte, és szakértőként is segítette, 2004 után pedig többször találkozott Gyurcsánnyal. Az alapos, részletes és őszinte ismertetésekből azonban az „értő olvasó” számára egyértelmű: Romsics Ignác minden esetben csak akkor és addig szimpatizált egy politikussal vagy politikai párttal, illetve az általuk alkotott kormánnyal, amíg azok hirdetett elvei és politikai gyakorlata konvergált az ő – következetesen képviselt – össznépi és nemzeti indíttatású demokratikus nézeteivel. Romsics „váltásait” nem saját álláspontjának, hanem az adott politikai tényező, politikus nézeteinek, gyakorlatának változásai idézték elő. Azaz: nem ő távolodott el az eredendően szimpatikusnak talált politikai aktoroktól, hanem azok tőle. Ezt igazolja, hogy soha nem a regnálók veresége és ellenfeleik győzelme után „váltott”, hanem már azt megelőzően: látva, hogy lekanyarodtak arról az útról, melyen ő vállalta (volna), hogy „társutasuk” legyen, szakértői tevékenységet is végezve. És az is, hogy az 1998-ban még támogatására méltónak tartott Orbán Viktor 2010 utáni kormánypolitikáját több szempontból károsnak tartotta és következetesen bírálta. Ezt követően már egyetlen párttal sem akart együttműködni.
Az, ahogy az egy-egy időszakban általa támogatni kívánt jobb- és baloldali politikai erők kezdetben közösnek vélt céljaikat feladták, megszüntetve ezzel az együttműködés alapját, Romsics következetes értékrendjét bizonyítja. Miként az is, hogy fontos történeti, emlékezetpolitikai, illetve politikai-közéleti kérdésekben vallott álláspontja miatt mindkét oldalról érték – gyakran nemtelen eszközöket is alkalmazó – támadások. E következetesen vallott értékrendnek a lényege: a partikuláris (hatalmi) érdekeken felülemelkedő, a társadalom egészének valós és hosszútávú érdekeit képviselő-megteremtő politika, mely csak demokratikus keretek között, konszenzusra törekedve valósítható meg. Ennek pedig feltétele múltunk valamennyi elemének az egész összefüggésében történő, valósághű értékelése, az ezt szolgáló tudományos kutatómunka szabadságának biztosítása és támogatása, illetve a múltat valósághűen, sokoldalúan és árnyaltan értelmező emlékezetpolitika.
Ennek érvényesítését segíti az a leltár és látlelet, melyet Romsics készített saját munkásságáról, illetve három és fél évtized politikai változásainak a szakmai közéletre és a társadalomra gyakorolt hatásáról. Memoárja egyben arra is példa, miként lehet és kell egy emlékezőnek saját múltját is a fentiek szellemében ismertetni.
(Romsics Ignác: Hetven év – Egotörténelem 1951–2021. 2. kötet. Helikon Kiadó, Budapest, 2023. 490 oldal)
