Willie Nelson betöltötte a kilencvenet, ebből az alkalomból nagy bulit rendezett a Hollywood Bowlban, ahol megelevenítette 2006-ot, a Rock the Night Away című albumot. Azon együtt énekelt Bob Dylannel, Al Greennel, Merle Haggarddal, Carol Kinggel, s ugyanolyan istenien nyomta Keith Richardsszal a We Had It Allt, mint a szépkorúság különleges ünnepnapján.
Nelson 1933-ban látta meg a napvilágot, és 1981-ben született újjá. Akkor légmellet kapott Hawaiin, s a napi két-három pakli cigarettából meg a marihuána-függőségből fakadó súlyos tüdőproblémái miatt tizennyolc koncertjét kellett lemondania, noha a nagyobbakért az idő tájt 50 ezer dollárt is kasszírozott.
Két év múlva előállt egy kizárólag saját számokat tartalmazó nagylemezzel, a Tougher Than Leatherrel (Durvább, mint a bőr), s bár az nem szólt akkorát, mint a tíz esztendővel korábbi Shotgun Willie, a Houston Chronicle című lap elismerően írta: „Eredeti dalok érdekes sorozata.”
Ráadásul az LP messze hangzóan hirdette: szerzőjük életben maradt. Ez nagyobb áttörés volt még az 1973-as Shotgunnál is, noha azt az albumot a kritikáiban nemegyszer sprőd Rolling Stone magazin „hibátlannak” minősítette.
Akkor kezdték Nelsont „a countryzene Cole Porterének” nevezni.
Húsz évvel később már a negyvenedik stúdióalbumánál tartott. A korongon Nelson – Dylanen kívül – Paul Simonnal és Sinead O'Connorral is duettezett, a címadó Accross the Bordeline Freddy Fender szerzeménye volt 1982-ből.
Jellemző a rendkívüli bőségre, hogy a The Guardian című brit lap a kilencven éves bálvány tiszteletére összeállította Nelson legjobb harminc számát, és a fenséges Across the Borderline épphogy beevickélt a huszonötödik helyen.
Az élre a Crazy került. Ezt Nelson még a hőskorban, 1961-ben komponálta, és attól kezdve írhatott bármit, ennél nagyobb slágere nem lehetett. Pedig ugyancsak hatvanegyben a jól fésült Faron Young a countrylista élére dalolta Nelson Hello Walls című szerzeményét. A Crazyt a huszonéves Willie maga is elénekelte 1962-es, And Then I Wrote című albumán, de világsikerre a virginiai Patsy Cline vitte, aki 1963-ban – alig harminc esztendős korában – repülőgép-balesetben szörnyethalt.
Egy amerikai countryadó azért szembe ment a közmegegyezéssel: a Crazyt csak a negyedik helyre sorolta azon a listán, amelyen 90 számot vett lajstromba a bomba jó kilencvenes előadásában. De mindenképpen jó mélyre kellett ásni, elvégre az élre az On the Road Again című 1980-as filmdal (a rádió szerint: „Willie himnusza”) került; az ezüstérmet az 1962-es Funny How Time Slips Away, a bronzot a Brenda Lee-től és Elvistől 1982-ben átvett Always on My Mind kapta; ötödikként az 1965-ben készült dzsesszes Night Life-ot, hatodikként a Ray Charlesszal 1984-ben közösen előadott Seven Spanish Angelst, hetedikként a 66-os countryrockos úton felhangzó Making Believe-et, nyolcadikként az 1971-es Me and Pault jegyezték.
Ray Charles még akkor is „játszott” Nelsonnál, amikor már nem élt. Hét évvel Charles halála után, azaz napra pontosan tizenkilenc éve – a trombitás Wynton Marsalisszal közösen – Here We Go Again címmel adott ki albumot, amelyen a georgiai géniusz leghíresebb számai közül énekelt néhányat, például az Unchain My Heartot, a Hit the Road Jacket, a What'd I Sayt.
Nelson az idén már a hetvenharmadik stúdióalbumát jelentette meg. I Don't Know a Thing About Love (azaz Mit sem tudok a szerelemről), ez volt a címe. Ám azt a bemondást semmi sem múlhatja felül, amellyel 2012-ben lepte meg a XXI. században is észvesztően széles körű rajongótáborát: Roll Me Up And Smoke Me When I Die. Vagyis: Tekerj fel, és szívj el, ha meghalok.
Talán mondani sem kell, nincs az a marihuána-cigaretta, amely kilencven évig tart.
Van viszont két gyűjteményes CD 2020-ból, amelyen piacra dobták a texasi gitáros legjobb számait.
Az volt a dupla Nelson.
