Persze az érzés is új, hogy mintha valamit visszakaptuk volna. De mit is? Egy 70-80 évvel ezelőtti korréteget, egy különös üzenetet a múltból, városrégészeti csomópontot. Ez a Blaha. És az épület már itt állt, még alumíniumba csomagolva sem tűnt el, követhettük alak- és tartalomváltozásait, amikor a régi típusú áruház korszerűbb formákat próbált felvenni, amikor a földszinten az első magyar szupermarket nyílt meg, amikor később kínai áruház lett, vagy feljebb az egyik első budapesti coworking hely, a MÜSZI, legfelül pedig a panorámás alter szórakozóhely, a Corvin Club, majd Corvintető.
Ha már a tetőnél tartunk: a leleplezett épületet imponálóan koronázza meg a széles tetőpárkányzat és a végighúzódó korlátsor – még ha az a húszas évek dzsentri kúriáira hajazó balusztrádos, kőbábos mellvédsor is. A balusztrádot egyébként a reneszánsz kor után a barokk is előszeretettel használta, aztán több száz évvel később a historikus eklektika is újrahasznosította – lásd éppen a Corvin tetején, ami ugyan már az eklektika fénykoránál is jelentősen később épült.
Ahogy az Anker-palota is a grandiózusan üres historizmus pesti díszpéldánya timpanonnal, mellékkupolákkal, antik vázás virágfüzérekkel és dór oszlopokkal, úgy a Corvin tervezője (Reiss Zoltán) is alighanem a megrendelői igényeknek engedett úgy száz éve. Az Ankert tervező Alpár Ignácnak is van némi mentsége: megrendelője, az Anker Biztosító Társaság ilyen feltűnő, reklámhordózóan látványos homlokzatot szeretett volna látni. Húsz évvel később (1926-ban) a Corvin is az első budapesti plázának akart látszani, ahová a látogatók nem egyszerűen csak vásárolni jönnek. Telkét a német Kasseli Alapítvány (1922-ben) 99 évre vette bérbe – amúgy Budapest első mozgóképes színháza, későbbi kabaréja, az Apolló helyén, és már annak is klasszicista palotahomlokzat emelte a fényét. A német tőkéből alakult részvénytársaság többségi tulajdonosa a hamburgi Hans Erich Emden volt, aki akkoriban már 90 különböző nagyáruházat igazgatott Európában. A modern áruház fogalma pedig még egészen mást jelentett: átlátható belső légtér, már akkor is „minden szinten, szinte minden”, a nagypolgári látszatot pedig márványos oszlopok, aranyozott díszítőfestések – és persze az akkori űrkorszakot jelentő mozgólépcső jelentette.
Néhány éve, az áruház alumíniumborításának eltávolításakor én már pedzegettem a különböző, generációs okokat: nekem, gyerekként például sokkal menőbbnek látszott, hogy az 1956-ban súlyosan megsérült Corvint két évvel a Nemzeti Színház lebontása után alumíniumba csomagolták. Ami ma már snassz, az egy-két korréteggel korábban maga lehetett a modernitás. (Ki emlékszik például még a BNV pompás alumínium látványépítményeire – esetleg a balatonboglári Gömbkilátóra, mert az is a BNV-ről került a Balaton mellé?) Természetesen a becsomagolás nem kortárs művészeti gesztus volt, hanem a rekonstrukció megúszása, merénylet az eredeti épület ellen, a romok kitakarása a maga béna, szoccista módján is.
Mielőtt azonban bárki a mókusok elé akarna vetni az alumíniumpártolásomért: ideje szétválasztani a felújított épület építészeti és közérzeti megközelítését.
Más, ha építészeti szemmel és más, ha városlakóként nézünk rá. Mert egyik nézőpontból a Reiss Zoltán tervezte, neoreneszánsz, neobarokk elemekből és némi szecesszióból összerakott, díszes homlokzat kissé megmosolyogtató Beck Ö. Fülöp és Pongrácz Szigfrid szobraival, domborműveivel, ahogy szinte mitologikus tényezővé stilizálják fel a vásárlást. 1926-ban még azt írhatta az Esti Kurir: „A belépőket impozáns berendezés, pazar építkezésű helyiségek fogadják. A Corvin áruház belsejét komoly anyagokból alkották, márványos lépcsők, kiváló faldíszítések, tölgyfafaragásos korlátok és oszlopok teszik impozánssá.”
Majdnem száz évvel később, mai szemmel a váratlanul felbukkanó, meztelenül enyelgő párok, fürdőző nimfák kontra harcos, nagybajszú íjas, magyaros vitéz, templomi puttók kontra hattyúszárnyú (?) Fortuna (?) bőségszaruval – egy távoli múlt kedves panoptikuma. Hát igen, Erő Zoltán budapesti főépítész nálam diplomatikusabban fogalmazott, amikor a lepel lehullásakor azt mondta: a főhomlokzat, a kulissza egyfajta kereskedelmi eszköz, ami a városi látványzajban felhívja magára a figyelmet.
De jöjjön a másrészt is. Másrészt a Blaha Lujza tér Budapest legforgalmasabb tere, rajta a legrégebbi épület mindennapi ismerősünk, megszokott, velünk élő látványunk. Ahogy a térről, erről a nem túl szép, de a folyamatos pulzáló, állandóan mozgásban lévő placcról, úgy a Corvinról is mindenkinek eszében jut valami személyes dolog. A szívünkhöz nőtt, 50 évig takarta el az az alumíniumburkolat, most pompásan friss az új-régi képe. Szigorúan formailag véve ugyan meghaladottan cikornyás, mégis vonzó a visszaváltoztatott új régiségével, valamiért szívet melengető az új, tojáshéj színű homlokzatával.
Vannak tehát az úgynevezett észérvek, meg az érzelmiek. És az újdonság/régiség is átfordult: a ma élők talán egyharmadának lehet halovány emléke még arról, milyen is lehetett a Corvin 1967 előtt fémruha nélkül, viszont már régen többen vannak, akik csak az alumíniumdobozában és leromolva, városi imázsában alaposan megtépázva láthatták. Nekik tehát a régi az igazi új.
Közel száz éve, 1926-ban épült. A főváros legrégebbi nagyáruháza volt. A látszólag egy-, valójában négyemeletes főfront újra klasszicizáló palotahomlokzatot kapott, az álcák nélkül az is látszik, milyen óriási: hátsó frontján, a sarkokon egy-egy timpanonos kiemelkedéssel.
Az árubőség mellett valaha volt benne vendéglő, kávéház, szalonzene, menetjegyiroda és gyorsfényképészet, divatbemutatók és kiállítások, 1931-ben valódi szenzációként itt indult el az első mozgólépcső is. 1944-ig lehetett 52 osztályával a „speciális szaküzletek elmés közössége” – aztán német hadizsákmányként szovjet érdekeltség is egészen 1952-ig. Az 1960-as évekre aztán annyira leromlott az épület, hogy felújításra volt szükség és jött az olcsó – egyszerre megúszós és kordivatos – megoldás, az: alumíniumborítás.
Sokáig a Centrum áruházak ékköve volt, aztán a rivális Skála-Coop szerezte meg. És apró, de szinte mágikus kapcsolatként értékelhető, ami a szomszédos, egykori MSZMP sajtóházzal kötötte össze: a közös alagsorban földalatti kisvonat fuvarozta a papírtekercseket a szemközi nyomdába.
Mert a mai „Blaha" csak azután lett az a tér, miután a metróépítés miatt 1965-ben a közepéről kirobbantották az 1875-ben épült Nép-, majd Nemzeti Színház főszereplő épületét. Korábban a későbbi Blahának – mármint a térnek – neve sem volt, a Corvin helyén állt első pesti mozi, az Apolló is címe szerint még a Népszínház utcához tartozott. A Blaha a XX. század elejéig lényegében egy nagyobb kereszteződés volt, nem nyújtott térszerű képet. A valahai Nemzeti Színház mögötti szűk kereszteződésből szinte észrevétlenül lett forgalmi csomópont, a Corvinból pedig egy újjáalakult tér újjáalakuló főszereplője.
