Tompa Andrea: A nagy közös történetben mind besározódunk

Azt nem tudja, író volna-e Magyarországon, ha nem lenne fehér. Nemrég megjelent regénye, a Sokszor nem halunk meg apropóján a diktatúrákban zajló szabadságkeresésről, egyéni felelősségről is beszélt lapunknak.

A regény a második világháború idején indul, Kolozsvárott megkezdődik a zsidók gettósítása, majd deportálása. Későbbi főszereplőnk, Matild (Tilda) csecsemőként megmenekül, mivel édesanyja egy dajkára, Erzsire bízza őt. Az ukrajnai háború hírei befolyásolták az írásban?

Valójában az első három részt már megírtam, amikor kitört a háború, pontosabban, mikor Oroszország lerohanta Ukrajnát, de volt egy nagyon érdekes időszak, amely meghatározta a munkámat. Épp nem sokkal az orosz agresszió kezdete után, március elsején utaztam a wannseei tó partjára, egy alkotói ösztöndíj részeként egy hónapot töltöttem ott. Wannsee arról a konferenciáról híres-hírhedt, amelyen 1942-ben döntöttek „a zsidókérdés végső megoldásáról”, én pedig pont egy olyan könyvön dolgoztam, aminek ez az esemény a gyújtópontja. Ott, azon a márciuson a jelennek és múltnak egy sajátos találkozását éltem meg. Hozzáteszem, bár én azért mentem az alkotóházba, hogy írjak, ennek ellenére az első napjaim azzal teltek, hogy egykori orosz szakosként s az orosz színházhoz és irodalomhoz kötődőként cikkeket írtam arról, az orosz értelmiség hogyan reagál erre a helyzetre. Sokat voltam Oroszországban, tanultam ott, de 2016 után már nem jártam ki, mert nem tudtam elviselni a putyini rendszer kultúrpolitikai atrocitásait, amelyeknek tanúja voltam. Érdekes módon a háborús helyzet szinte megdobta ezt a könyvet, a Wannsee-ben töltött idő alatt rengeteget írtam. Egész egyszerűen az, ami Ukrajnában történt és történik, örökké emlékeztetett arra, hogy ezt a könyvet be kell fejezni.

A regény első harmadában Tilda még öntudatlan kisgyerek. Ebben a szakaszban szinte kakofóniaként működik a szöveg: ellenkező véleményeket olvasunk a második bécsi döntésről, a deportálásokról, mindemellett rengeteg történelmileg hiteles adatot kapunk. Mekkora kutatás előzte meg az írást?

Volt egy képem arról, mi történik Észak-Erdélyben 1940 szeptemberétől, amiről viszont semmilyen fogalmam nem volt, az épp az a pillanat, ahol elkezdődik a regény. Bizonyos körülményeket nyilván ismertem. Tudtam, hány vagon ment ki Kolozsvárról Auschwitzba, hány embert öltek meg. De hogy mi van abban a világban, amelyik ott marad, miként szembesül a történtekkel, arról sejtelmem sem volt.

Ahogy máshol, úgy Kolozsváron is a zavar jellemezte ezt az időszakot, az emberek úgy érezték, ez nem történhetett meg. Bár a Tildát befogadó pár nem zsidógyűlölő, amikor Erzsi haragszik Tildára, mégiscsak elhangzik: „ezek ilyenek”, továbbá „előjött a vére”.

Nagyon fontosnak tartottam megmutatni, hogy ezek a szereplők nem szentek, ahogy senki sem az, és hogy a csoportok stigmatizációja valójában milyen természetes és önkéntelen módon tör felszínre. Mindehhez hozzátartozik, hogy Romániában a kommunista diktatúra egy nacionalista formát öltött, rendkívül elnyomott helyzetben éltek a kisebbségek, a magyarok, a zsidók, a szászok is; holott a kommunizmus ideáival abszolút szembement, hogy csoportokat bélyegezzen meg, hiszen az egyenlőség az elve. Ez a rendszer megtaposta kisebbségeit, a szászokat egész egyszerűen eladta, és antiszemita is gyakran volt. Ez persze mind a felszín alatt történt, de ez a nacionalista diktatúra jellegzetessége, hogy mindig kell valaki ellenség, akit rugdosni, bántani lehet, derékba törni az életeket. De a mostani könyvemben nem magáról a diktatúráról akartam írni, hanem arról, hogy egy diktatúrán belül milyen szabadságfokok vannak: ki lehet-e nevetni, le lehet-e szarni.

A főszereplő melyik utat választja?

Ő az az ember, aki megpróbálja a legbecsületesebben végezni a dolgát amellett, hogy megpróbálja megérteni a saját sorsát, de ezzel valójában rákérdez egy közösségére is. Végeredményben szerintem Tilda mentőöve az, hogy egy nagy, univerzális emberi történethez tud tartozni, azzal is, hogy színházi szerepeket játszik. Azért sem végez önvizsgálatot, mert színész. Szerepeket vesz magára, amiken keresztül magával és a sorsával ismerkedhet.

Tilda karaktere nagyon érdekes: tud saját zsidó származásáról, de nem kezdi el felkutatni szüleit. Talán a labilis identitása miatt tud és szeret nagyszerűen játszani. Már a kezdetektől egy színészben, színészi pályában gondolkodott a főszereplő kapcsán?

Nem volt meg a legelején, hogy Tildának ez lesz az útja. Nehéz visszapörgetnem, pontosan mi volt meg az elképzelt karakterből, de szerintem a színházi pálya akkor fogalmazódott meg bennem, amikor láttam már a kamaszkorát. Tilda nem egy önvizsgálatot végző értelmiségi karakter, nem tudatos kereső, hanem egy nagyon érzékeny alkat, akit komoly impulzusok érnek, hiszen a színészet érzékenysége vele van. A könyvben egy küzdelemről, birkózásról akartam írni, egy olyanról, amelyben nem feltétlenül marad alul valaki, mert az egész belül zajlik. Mivel egy olyan személyiséget akartam létrehozni, akinek lesz valamilyen eszköze, melynek segítségével tud részt venni ebben a küzdelemben, találnom kellett valamit. Ez lett végül a művészet, a színház.

Küzdelmet mond, de nem menekülés ez inkább?

Tudnék amellett is érvelni, hogy menekülés, és amellett is, hogy nem. Én egyiket sem akartam felépíteni hangsúlyosan. Én magamat is tudom látni úgy íróként, mint aki elvonul a világtól, kizárva azt, hogy ez menekülés. De azt az írót is látom, aki magányában nagyon élesen kapcsolódik a jelenhez anélkül, hogy az egy direkt kapcsolat lenne. Vannak a művészetnek olyan alakzatai, amelyek képesek radikálisan összekapcsolódni a jelennel, és tudják azt formálni akár. Ilyen például a színház, ahol két hét alatt is létrehozható egy előadás egy nagyon aktuális témában, mondjuk a tanártüntetésekről vagy az oktatás helyzetéről. Mindezt tudja a színház, a film is, a performance-művészet, esetleg a költészet, de a regényforma nem.

A regényben szerepelnek a kolozsvári bábaperek. Ezek a – végül elítélt – nők értéktárgyak keresésének a címszava alatt megalázták, mi több, halálosan megfertőzték a gettóba zárt zsidó nőket. Miért emelte ki ezt a részt?

Fontosnak tartottam láttatni, hogy az elkövetők közt vannak nők. Az erőszakhoz maszkulinitást társítunk, de valójában a gonosznak, a manipulálható embernek nincs neme. Nem akartam felmenteni a nőket emberi minőségük alól, hisz végeredményben az ember érdekel.

A könyvét Rubin Mihálynak ajánlja. Kicsoda ő?

Ő egy olyan ember, aki nem halt meg. Egy barátom, a kolozsvári anyakönyvi hivatalnál dolgozik. Ő hívta föl rá a figyelmemet, hogy amikor megszületünk, bekerülünk a hivatalos nyilvántartásba, könyvbe, és idővel gyarapodnak az adataink: házasság, gyerekek satöbbi. Ha az élet kegyes hozzánk, akkor minimum két adatunk van: hogy megszülettünk és hogy meghaltunk. A deportált emberek e szerint nem haltak meg. Rubin Mihály sem, ő csak megszületett.

Tildát a regényben állandó „halálvágy” jellemzi. Szeret a színpadon meghalni, de ő sem hal meg valójában.

Nagyon sok játék van a halállal az egész könyvben, ahogy a való életben is szoktunk néha incselkedni a halállal. Tilda egy halállal teli, fenyegetett környezetben élt kisgyermekként, élete egy hajszálon múlt, emiatt is incselkedik a halállal. Azt gondolom, ha valakit a származása miatt akarnak megbélyegezni, elpusztítani, az kísérheti őt rontó szellemként egész élete során. Nem tudunk kívül kerülni a bőrünkön: az is adottság, hogy fehér, hogy kelet-európai. Én mindig is fehér, kelet-európai író leszek. Megjegyzem, nem tudom, Magyarországon boldogulnék-e, ha mondjuk nem fehér lennék.

Ha már identitás: a nemzeti identitás fogalmával a politika és a kultúrpolitika is rendszeresen visszaél. A könyvhéten jelent meg a MásfélE Írók Társaságának (Bán Mór, Bene Zoltán, Domonkos László, Gál Vilmos, Gáspár Ferenc, Jezsó Ákos, Pozsonyi Ádám, Udvardy Zoltán) első kötete. A társaság kormánypárti érzelmű szerzői úgy gondolják, a normalitást képviselik egy abnormális világban. Udvardy Zoltán a Magyar Nemzetnek úgy fogalmazott: „magyarnak lenni világnézet”. Mit gondol a kultúra jelenlegi megosztottságáról, mit hozhat ez az irodalomban?

Láttam a videót a csoport bejelentéséről. Mulatságos az irodalomról úgy beszélni, hogy közben legalább két volt és a jelenlegi miniszterelnök szerepel a videóban, de mondjuk más írókról nem ejtenek szót, a példaképeikről sem. Mintha az irodalom mégsem volna fontos. Minden létező zászló alatt lehet gyülekezni, olykor volna is értelme – ennek most éppen nem látom a tétjét. Viszont például a Roma hősök című drámakötetnek nagyon látom az időszerűségét és a tétjét. Lássuk a medvét, ezt a nemzeti medvét, milyen irodalmat írnak azok, akik úgy érzik, kirekesztették őket. Bárhol is állna az ember politikai nézeteit illetően, a sérelem, az elnyomottság érzése komoly hajtóerő. Kérdés, hogy mit hoz felszínre. Egy igaz emberi történetet, amitől a világot komplex módon szemléljük és értjük, vagy egy politikai üzenetet.

A regény kulcsaként szolgál egy Oidipusz király-előadás próbafolyamata. Múltkeresés, önvizsgálat mozgatja ezt az ókori darabot. Ha választhatna, melyik szerepet játszaná benne?

Én lehet, hogy az a pásztor lennék, aki gyermekként kiviszi Oidipuszt a hegyre. Nem pusztítom el, ahogy parancsolták, átadom valakinek és megőrzöm a titkot, de a megfelelő időpontban kényszer hatására feltárom az igazságot. Kicsit kellemetlen szerep, mert egyszerre menti meg a csecsemőt, hajtja végre a parancsot legalább félig, de cipel egy hatalmas terhet is a hallgatásával, és részt vesz egy szörnyű történet kialakulásában. Igen, én az lennék, aki megőrizte a titkot, és mégsem menekül el a felelősség elől. A nagy közös történetben mind besározódunk.