oktatás;Magyarország;Románia;civilek;szakszervezetek;béremelés;tanártüntetés;

„A magyar szakszervezetek, a civil társadalom mára elvesztette önbizalmát és ezzel szolidaritási potenciálját”

Arról, hogy a határ túloldaláról miként látszódnak a magyarországi és romániai pedagógustüntetések közötti különbségek, Magyari Nándor László szociológust, politikai elemzőt, a Babes-Bolyai Tudományegyetem tanárát kérdeztük.

Miért lehetett eredményes a román tanárok sztrájkja és a magyaroké eddig miért nem?

Hosszú lenne a román, a magyar, a romániai magyar társadalmak közötti meghatározó különbségeket vázolni, de a kontextushoz tartozik: a két ország bő tíz éve más-más úton halad, másféle módon keretezi a kül- és belpolitikáját, eltérő a politikai stílusa, ami aztán társadalmi, sőt szociálpszichológiai következményekkel jár. A magyar illiberalizmus EU-ellenes, és Putyin-párti, mindenhol ellenséget szimatoló diskurzusa a szakmai közösségek szempontjából is erősen megosztó, központosító és centralizáló. Kívülállóként is jól látszik – már csupán abból is, hogy a tanügynek nincs saját minisztériuma és a belügyhöz csatolták –, hogy az egészségügyi meg a szociális kérdésekkel együtt az oktatást is mostohán kezeli a magyar kormányzat. Romániában nem jellemző ez a fajta erős polarizáció, és egyáltalán nem a különféle szakmai körök és civil társadalom közötti ellenségeskedés, mert az „oszd meg és uralkodj” elve nem érvényesül. A romániai civil mozgalmak erejüket leginkább a nyugati kapcsolataikból, a kiterjedt diaszpóra által hazahozott modellekből merítik és van önbizalmuk, el tudják hinni, hogy eredményesek tudnak lenni a politikai hatalommal szemben. Úgy érzékelem viszont, hogy a magyar szakszervezetek, a civil társadalom mára – miután módszeresen támadja, sorvasztja, őket a regnáló hatalom – elvesztette önbizalmát és ezzel szolidaritási potenciálját.

Rosszabb a román tanügy helyzete, mint a magyaré, azért voltak olyan kitartók a tanárok?

A tanügyi kérdésben, különösen, ha a kimenetelt nézzük, a román oktatási rendszer, éppen annyira alulteljesít, mint a magyar. Összemérhetők, viszont nagyon más a beágyazottságuk. Amennyire innen látszik – és látszik valamelyest, mert nemcsak a rejtett átvételek, hanem a tényleges tantervek, tankönyvek, a továbbképzőkön megszerezhető tudás, a tapasztalatcserék szintjén a magyar rendszer megjelenik az itteni magyar nyelven folyó oktatásban –,  magyar tantervek egyre inkább uniformizáltak, egysíkúak és ideológiailag fertőzöttek. Ezzel szemben, példának okáért az alternatív tankönyvek terén a román rendszer nagy későre, de nyitni próbál, míg a magyar egyre zártabb, alig hagy teret a tanárok önálló terveinek. A baj csak az, hogy Romániában az elmúlt 30 évben nagy volt a következetlenség, sokszor újrakezdték a „reformokat”, rengeteg miniszter volt hivatalban, a sztrájkot megelőző időszakban fogadtak el egy új tanügyi-törvényt, amely ismét csak ellentmondásoktól terhes. A román oktatáspolitikát évtizedek óta a be nem váltott ígéretek jellemzik. Most éppen az államelnök politikai programjának központi propagandisztikus eleme a „Képzett Románia” projekt, és a tanügyminisztert is ő nevezte ki, hogy az új törvény kidolgozójaként, alkalmazza azt. Paradox módon viszont, Romániában, bár hajszálnyival, de jobbak a tanári fizetések, mint Magyarországon, és a sikeres sztrájk nyomán elfogadott sürgősségi kormányrendelettel az eltérés még nagyobb lesz.

Valójában mennyire volt eredményes ez a sztrájk és minek köszönhető a siker?

Ami a tanári sztrájk eredményességét illeti, egyfelől nem mindenki elégedett azzal, másfelől pedig a leginkább egy sajátos politikai konjunktúrának köszönhető. Példátlan politikai helyzet adódott ugyanis, mert egy előre eltervezett rotációs kormánycsere zajlott a napokban Romániában, és ezt használták ki okosan a pedagógus-szakszervezetek. Sikeresen építettek a politikai osztállyal szembeni általános bizalmatlanságra is – azzal, hogy kitartottak és nem hátráltak meg –, de a kormánypártok is úgy érezhették, hogy a viszonylag engedékeny magatartásukkal bizalmi tőkét szerezhetnek. És a már említett civil szolidaritás szerepe sem elhanyagolható, de lényeges különbség az is, hogy itt senkinek nem jutott eszébe „bosszútörvényt” alkotni és áterőltetni a pedagógustársadalom ellenében.