Vagy inkább beilleszkedésről? Mindkét kifejezésnek van valami kellemetlen mellékíze: befogadni fentről lehet valakit, gyengébbet, kiszolgáltatottabbat, valaki mást, afféle kegyes gesztust gyakorolva. A helyzet az érzékenyebb lelkű befogadott számára kissé(?) megalázó (is lehet). Beilleszkedni, meg valamiféle (részleges) önfeladást, nyáladzós simulékonyságot is hordoz magában, ha sokáig ízlelgetjük a szót. Miközben normális esetben az életünk kompromisszumok sorozata: ha valakit befogadunk, azzal is, ha valamilyen másik rendszerbe beilleszkedni próbálunk, azzal is.
***Nem nehéz belátni, egészséges társadalmakban mindkét készségre szükség van: beilleszkedési szándék nélkül nincs befogadás, befogadási hajlandóság nélkül bajos a beilleszkedés. Mondhatnám ezeket a divatos integráció szóval (és annak képződményeivel) is, de talán így is érthető vagyok.
***
Szlovák-e a szlovák miniszterelnök, s ha nem, akkor miért igen? Ódor Lajos magyar-e, s ha igen, akkor miért nem? Nem annyira furfangos dilemma ez, ahogy első olvasatra, talán, tűnik. Minden csak nézőpont kérdése, viszont annak kiválasztása sok mindent elárul. Nem a kérdések főszereplőjéről, hanem a kérdezőről. De (nem is annyira!) messzebbről kezdem, s talán világos lesz, hogy miért. A válaszkísérleteim meg itt sorjáznak majd, nem feltétlenül a sorok között…
***
A közelmúltban tesztíratás közben az egyik hallgató arra kért, nem ülhetne-e a tanári asztalhoz, mert balkezes. Csakugyan: a térd fölé billenthető asztalkájú székek jobbkezeseknek lettek kitalálva. Érdekes, tűnődöm el, csaknem húsz év alatt ez nekem soha nem tűnt föl. De hát másoknak sem, hiszen a hallgatók 10–15 százaléka balkezes (ez két évtizedes, megfigyelésen alapuló saját tapasztalat, de stimmel), s most is ült a teremben még legalább két balkezes, akik minden látható gond nélkül használták az írólapos székeket. Pedig az is átfutott a fejemen, hogy a környezetünk tárgyai nyilván a jobbkezesek számára vannak kitalálva, elkészítve. Talán el kellene gondolkodni azon is, hogy a balkezesek igényeinek is megfeleljünk.
Mindez este ötlött föl ismét bennem, amikor kiderült, hogy az egyik hallgatóm transznemű. Esszéjéből rengeteg keserűség, a folyamatos elutasítottságból fakadó, világgal szembeni harag olvasható ki. S mivel magyarnak született ugyan, de a magyaroktól annyi sérelmet kellett elszenvednie (saját megítélése szerint jóval többet mint a szlovákoktól), Amerikába vágyik, s (horribile dictu!) amerikainak érzi magát. Magyar ő azért, jeleztem neki, szerencsétlen tréfával próbálva enyhíteni a végképp nem vicces helyzeten, mert a magyar lóra mondják, hogy nincs is háta, csak másik oldala. A lónak mindig arra a másik, a túlsó oldalára esünk. Levelében egész nevemmel és az összes titulusommal szólít. Megkérem, ne tegye, engem ezek a karácsonyfadíszek nagyon irritálnak. Hogy mások meg elvárják. Igen, ezek szerint én is „más” vagyok, meg mások is mások. Meg, jut eszembe menet közben, mindenki más. Vannak nők, akik sértésnek vesznek egy kézcsókot (lehet, hogy egy kézcsók-köszönést is?), mások elolvadnak tőle, van, aki nem szereti, ha Jóskának, Icának, Pistának szólítják. Más úgy írja alá leveleit is. Hogyan lehet mindenkinek a kedvében járni? Egyáltalán: honnan lehet tudni, kinek, hogyan köszönhetek, hogyan szólítsam? Hol vannak a befogadás, a tolerancia, a tapintat, a segítségnyújtás határai? Az világos, hogy például az épületek akadálymentesítése, vagy a zebrák előtti hangjelzések megoldása kötelező kell, hogy legyen. (Jut eszembe, egyszer Marburgban egy zebra előtt ácsorgó, fehér pálcás látássérültet átvezettem a túloldalra, ahol ő megköszönte a kedvességemet, majd később visszanézve láttam – ne kérdezzék, honnan tudta, hol jár –, hogy visszament az eredeti oldalra.) De ahogy közeledünk a finomságokhoz, egyre inkább zavarba jöhetünk. Hogyan köszönjek, hogyan szólítsam, előre engedhetem-e az ajtón, felsegíthetem-e a kabátját? Rendben van, én úgy teszek, ahogy neki jó, csak honnan tudjam, mi jó neki? Tapintat, empátia tehát mindkét oldalról elvárható és elvárandó. Nem egyszerű ez. Ha egy nőnek kezicsókolomot köszönök és ez őt zavarja, hogyan adja ezt tudtomra? A kézcsókra csücsörített miniszterelnöki száj elől még csak elkaphatja a kacsóját, de ha már ki lett mondva a kezicsókolom… Lehet, hogy bizonyos szintig másoknak („a másoknak”) is toleránsaknak kellene lenniük a másik „másokkal” szemben. (No, itt macskakörmözhetek napestig, úgyis belekeveredek.) Ahogy ma a másik két balkezes meg tudta írni a tesztjét azon a lehetetlen asztalszéken… De az is lehet, hogy a jövőben mégis eleve olyan bútordarabokban kell gondolkodni, amelyek a bármilyen-kezeseknek is megfelel…
***
„Mi is normális ország vagyunk” – állította Magyarországról Esterházy Péter 1999-ben a frankfurti könyvvásárt megnyitó beszédében. És el is magyarázta, hogy (alighanem) mit ért „normális” ország alatt: merthogy „nincsenek jó országok és rossz országok. Szerbia is jó ország és rossz ország. Ez idő szerint az ő vállán nyugszik több a közös emberi rosszból. Most az ő vállukon, máskor a magyarokén, megint máskor a németekén. És még más országok is vannak. Olykor kínos szerbnek lenni. Olykor kínos magyarnak lenni…” Olykor kínos szlováknak lenni. És nem is csak olykor, hanem hogy éppen milyen összefüggésrendszerben. Ha megnézzük a legutóbbi közvélemény-kutatásokat, a putyini agressziót jóváhagyók, az ország NATO általi fenyegetettségét vallók magas arányát a szlovák lakosság körében, hát, az több mint kínos. Ha viszont azt nézzük, hogy milyen köztársasági elnöke van Szlovákiának, aki (ha valóban késlekedve is, de) éppen egy magyar nemzetiségű (és nem származású, de erre majd még visszatérek), szlovák állampolgárságú közgazdászt, pénzügyi szakértőt bízott meg az ügyvezető kormány vezetésével, ahogy a szlovák külpolitika az európai kihívásokra reagál (ahogy mondani szokták, bár sose értettem, miért kellene nekem bárki más bármilyen tettei miatt is szégyenkeznem, de hagyjuk), szóval nincs okunk a szégyenkezésre.
***
Petőfi (részben) szlovák származású magyar költő, s nem csak azért, mert magyarul írt, és szinte közmegegyezéssel a legnagyobb magyar költő lett, hanem mert annak tartotta magát. Amit, azt hiszem, nála világosabban és egyértelműbben nem sokan nyilvánítottak ki. Pavol Országh-Hviezdoslav (részben) magyar származású szlovák költő, mert szlováknak vallotta magát. Nádasdy Ádám, ahogy arról legutóbbi szép könyvében (Hordtam az irhámat) számot ad, német (osztrák, meg egy kicsit olasz) származású magyar nyelvész, költő, műfordító. Hiszen ő így határozza meg saját magát. Rastislav Káčer, volt szlovák külügyminiszter egy magyar nagymama okán (aki élete végéig nem tanult meg szlovákul) részben magyar származású szlováknak tekinthető. Mert annak vallja magát, s a fenti életrajzi adatokat ő maga szokta hangoztatni. Az említettek (és sokan mások) esetében nem látok okot arra, hogy saját nemzeti önmeghatározásán túlmenően kívülről azt feszegessük, hogy no de milyen származású… Ahogy Ódor Lajos, Szlovákia jelenlegi kormányfője esetében sem…
A beilleszkedésnek-befogadásnak rengeteg, olykor csak látszólag egybetartozó változata lehet. Egy nemzetiségi alapon szerveződő párt, mondjuk Szlovákiában, s mondjuk egy magyar, ha bejut a parlamentbe, az nem feltétlenül a szlovák többség általi befogadás jele. Még akkor sem, ha akkora súllyal, hogy miniszterelnök-helyettest, minisztereket, államtitkárokat ad a kormányba. Ez a realitás, a parlamenti matematika tiszteletben tartása, ami egy minimális mértékben normális országban elvárható. Miközben kialakulhat, ahogy az elmúlt évtizedekben volt is rá példa, egy viszonylag súrlódásmentes együttműködés, ha nem is be-, de legalább kölcsönös elfogadás. Amihez mindkét félnek (nyilván) bizonyos kompromisszumokat, engedményeket kellett tennie. Megyei szinten ismerjük ennek ellenpéldáját is. Három (vagy négy? – rohan az idő!) választási ciklust megelőzően Nyitra megyében, mivel a szlovák pártok szétaprózták magukat, az akkori magyar politikai formáció szerzett abszolút többséget. Négy éven keresztül tartott is pünkösdi királyság, minden (na jó, szinte minden) szlovák kezdeményezést leszavaztak, a fontos posztokra, sokszor teljesen indokolatlanul a saját embereiket (értsd: magyarokat) ültettek. Meg is lett az eredménye: a következő választásoknál a szlovák pártok összefogtak, simán többséget szereztek, és ezt követően még csak nem is hajtottak végre szőnyegbombázásszerű tisztogatást, de nem kell nagy jósnak lenni ahhoz, hogy belássuk: Nyitra megyében magyar többségű önkormányzat soha az életben nem állhat már össze. Hiába a választási papírforma, empátiára, beilleszkedési, együttműködési készségre szükség van. Mindkét oldalról. Pláne, ha nem a parlamenti matematika diktálja, etnikai alapon, az együttműködés feltételeit.
***
Az egyik levitézlett „felvidéki magyar politikus” Szlovákia mai miniszterelnökét „magyar gyökerű szlovák bankárnak” nevezte. Hiszen a „felvidéki magyar politizálásból” (ismét macskakörmözni vagyok kénytelen, mert a „Felvidék”-ről megvan a magam véleménye. Lásd: Népszava, Szép Szó 2023. március 4.) sose vette ki a részét, s a Zuzana Čaputovához közel álló Progresszív Szlovákia mozgalom holdudvarához tartozik. Tehát az elnök „bizalmi embere”. Ergo: nem lehet magyar? Tényleg komolyan gondolja ezt a jeles gondolkodó? Persze ha igen, annál rosszabb. Spiró György „identitás-tulajdonítás”-nak nevezi, amikor nem az egyén döntheti el saját identitását (ami ugye önazonosság-tudatot! jelent), hanem kívülről próbálják mások reá oktrojálni. Hogy ki is ő. Ilyen alapon ismerek egy rakás „magyar származású” szlovák történészt, fizikust, vegyészprofesszort, egyetemi rektort, matematikust, biológust, építészmérnököt, sportolót, magas beosztású minisztériumi tisztviselőt, parlamenti képviselőt (nevekre lebontva tudnám őket sorolni), akikről magyaros nagyvonalúsággal lemondunk, legfeljebb „magyar származásukat”, „gyökereiket” ismerjük el, de nem fogadjuk el őket igazi magyarnak. Hogy ki az igazi magyar, azt meg mi döntjük el. Az teljesen mellékes, hogy ők nyíltan, s nem csak magyar körökben, hanem a szlovák nyilvánosság előtt is magyarnak vallják magukat. Mi tudjuk, amit tudunk. És összekacsintunk. Ha sarkosan akarnék fogalmazni, és miért ne tehetném, nettó náci szemléletmód ez. Sajnálom. (A szlovákiai magyar fanyalgással szemben, azt hiszem, más indíttatásúak a magyarországi sajtóban megjelent első híradások a leendő „magyar származású szlovák miniszterelnökről”. Finomkodó óvatoskodás lehetett az inkább, maguk sem tudván, hogyan kezeljék a helyzetet. Valóban magyar? Magyar származású? Ahogy a román vagy az egyik korábbi szlovák köztársasági elnök német származású?)
***
Bármennyire is meglepőnek tűnik, s az egész bármennyire is alattomos, mégiscsak enyhébb (hiszen nem sajátítja ki kívülről az egyén önmeghatározáshoz való jogát, nem állítja egy másik Lajosról, a Kossuthról, hogy szlovák lett volna, noha a származását tekintve, de hagyjuk…), hogy az utóbbi időben Dél-Szlovákiában, Kossuth Lajos portréjával, a következő felirattal bukkant föl egy plakát: „Aj Kossuth vedel po slovensky. Prihláste svoje dieťa do slovenskej školy. Slovenské hnutie obrody” (Kossuth is tudott szlovákul, írassa gyermekét szlovák iskolába. Szlovák megújhodási mozgalom) Ha a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének mákszemnyi humorérzéke lenne (nincs) a következő szövegű, Ľudovít Štúr képével díszített plakátokkal válaszolna: Aj Štúr vedel po maďarsky. Prihláste svoje dieťa do maďarskej školy. Zväz maďarských pedagógov na Slovensku (Štúr is tudott magyarul, írassa gyermekét magyar iskolába. Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége)
***
Ódor persze valóban nem azért lett szlovák miniszterelnök, mert magyar (szemben sok megélhetési magyar politikussal), hanem annak ellenére, hogy magyar. Illetve megfordítva: nem azért nem lett szlovák miniszterelnök, mert magyar. Saját bevallása szerint (ezt két szlovák beszélgetőműsorban is elmesélte, tehát az sem igaz, hogy a szlovák média elhallgatta volna nemzetiségét, legfeljebb nem vetette rá magát) amikor a szlovák államfő, Zuzana Čaputová felkérte őt a tisztségre, mielőtt válaszolt volna, visszakérdezett, tudja-e az elnök asszony, hogy ő magyar nemzetiségű? Nem, ezt nem tudtam, de akkor ez így annál jobb, hiszen ezzel a diverzitás elve is érvényesül – hangzott a válasz. Egy normális ország normális köztársasági elnökének a válasza ez. (Különben e sorok írása közben jelent meg a pozsonyi Új Szóban egy nagyinterjú, ahol Ódor expressis verbis magyarul is kimondja, minek vallja magát: https://ujszo.com/kozelet/odor-sosem-titkoltam-hogy-magyar-vagyok) És a problémát, már amennyiben ez valakinek problémát jelent, el is lehet felejteni. Egy miniszterelnök, ha rátermett, nem magyarsága vagy szlováksága okán lesz az. Még a jelenlegi Szlovákiában sem. Hogy mit tud majd elérni, az más kérdés. Amennyiben eredményeket mutat föl, akár csak morzsányiakat is, hiszen a rendelkezésre álló idő (szűk fél év) rettenetesen kevés, azok semmiképpen nem az olyan elvárásokat támasztják alá, hogy „no, majd egy magyar rendet tesz Szlovákiában”. Ha a társadalmi, gazdasági stb. problémákat, mivel későbbi politikai ambíciói nincsenek, tehát megteheti, hogy néven nevezi, ha az eddigi káoszt viszonylagos társadalmi nyugalommal tudja felváltani, ha bizonyos rendet (vagy annak legalább alapjait, racionálisan kitűzhető és elérhető céljait) sikerül felvázolnia, megteremtenie, akkor azt nem mint magyar, hanem mint jó szervezőkészséggel, válságkezelő képességgel rendelkező rátermett menedzser-közgazdász teszi majd. Aki adott esetben, éppen nemzeti identitása okán, talán érzékenyebben kezel majd bizonyos kisebbségi problémákat is. És nem csak a nemzeti, etnikai kisebbségek kérdéseit…