Énekel. Mindenhol. A fürdőkádban, miközben kipróbálja, hogy a legóból épített hajó vajon elsüllyed-e a mesterséges hullámok között. Énekel amikor beveszi magát a vécébe, ahol mindenkit meglegyint egy pillanatra a létezés súlya, vagy amikor a szobájában, szigorúan zárt ajtók mögött, már amolyan kiskamaszosan fúr, vág és farag. Ilyenkor mi halkan osonunk el az ajtó előtt, mint kéretlen látogatók egy titkos koncerten, és egymást lepisszegve próbáljuk kifülelni, hogy miből is állt össze az aznapi repertoár. ABBA- és Queen-töredékek, rockoperából (István, a király) csent dallammorzsák, a heti zongoraórákból átjáró futamok egyvelege ez, amelyhez hozzátapadnak az általa improvizált tételek is, hogy kiadják a művet. Kétségtelenül nagyívű muzsika, kifürkészhetetlen történettel, a hangulatából is csak annyit lehet sejteni, hogy alapjában véve vígopera, ami azért nem nélkülözi a drámai mélységeket.
Rám egész biztosan vígoperaként hat, mert sosem bírom ki mosolygás nélkül odakint, és persze furcsa büszkeség is bizsereg bennem, pedig egy pillanatig sem képzelem, hogy ezzel majd fel fog lépni, és innen már egyenes út vezet az X-Faktoron át a több ezres stadionokig. Nem, ez egy igen exkluzív előadás, és nem a tehetségről szól, hanem a zene ösztönös és zsigeri öröméről. Talán azzal rokon, amikor valamelyik ősünk felfedezte, hogy hangokat, sőt dallamot képes kicsalni valamilyen általa készített kezdetleges eszközből. Még karcos, még nem az igazi, nem is mindig emberi fülnek való, de a mélyén ott rejtőzik valami, ami egészen felvillanyoz.
Az egyik leginkább eltalált karácsonyi ajándékát négyévesen kapta, egy műanyagból készült mikrofonállványt. Szinte remegett az örömtől. Azon melegében odahúzta elé a kis sámliját, profi módon beállította a magasságot, hogy ülve pont a szája elé kerüljön a mikrofon, felkapta a csellóját (ami akkor még jobbára keresztbe fektetett spagettitésztákból állt) á la Gryllus, vagy a damilhúrokkal felszerelt fröccsöntött gitárját, és határozottan belépett a show-biznisz szélesre tárt kapuján. A dallam tisztaságát a lelkesedés pótolta, és a fel-felcsapó hangorkánban olykor kivehető volt egy-egy Kaláka-dal újragondolt melódiamagja. Talán így utólag megbocsát majd nekünk, hogy nem árultuk el, az állvány talprészében négy szárazelem segítségével élővé lehetett volna varázsolni a mikrofont. Puszta önvédelemből, illetve a szomszédok iránti figyelmességből úgy ítéltük, elég lesz mindezt a négyéves cseppet sem lebecsülendő orgánumán élvezni, nem kell ehhez még a technika furmányossága is.
A párás szemű szülők már ilyenkor elkezdik szőni a családi legendát a génekről. Az önszépítésnek ez az útja számomra viszont zárt terület. És nem csupán azért, mert csupán apám részéről mutathatok fel némi szerény énektudást a famíliában. Az ő gyerekkorában még természetes volt, hogy a lagzik nagy közös nótázásba torkolltak, és nem a szintetizátoros mulatóst játszotta agyon a kissé unott zenekar. Én őt már ritkábban hallottam énekelni, karácsonykor, a vasárnapi húslevest megtámasztó tévéműsor közben, amikor jó ebédhez szólt a nóta, nagy néha az autóban, ha olyan zene szólt, amit szeretett. Mintha azt mondta volna, hogy csak az hivalkodjon effélével, aki valóban tud. Máig előttem van az az áhítat az arcán, ahogy a római Piazza Navonán hallgat egy operaáriákat előadó férfit, aki talán önmaga szórakoztatására énekelt, vagy így akart keresni egy kis pénzt a fogékony turisták révén. Láttam rajta, hogy egyszerre csodálja a tudását és a bátorságát, hiszen ki mert állni a térre mindenféle segítség és hókuszpókusz nélkül. Bízott magában és bízott a zenében. Nálunk senkinek sem volt ínyére a szereplés, a színpadon az a kevés tudományunk is elpárolgott volna, amivel rendelkeztünk.
Dusi génjeiben viszont ott a boogie. A vér szerinti apa mögött ugyanis valódi zenei múlt áll, a magyar beatzene aranykorában frontemberként muzsikált a kor legjobb zenészeivel, Tátrai Tiborral, Török Ádámmal vagy épp Révész Sándorral. Külföldi dalokat játszottak, és – így a fültanúk – énekesként igencsak jól birkózott meg a Deep Purple vagy a Black Sabbath dalaival, ami nem kis teljesítmény. Ez bizony már a Piazza Navonán is jól mutatna. Aztán az élet és a kalandvágy másfelé sodorta, de tehetség nem vész el, hiszen pár évtized és néhány vargabetű után most a szomszéd szobából kúszik át hozzám gyerekhangon.
Féltékeny vagyok? Természetesen. Hiszen nem az én „vérem” szólal meg, nem az ível át az idő hullámain. Ugyanakkor nem kevés maradt bennem apám áhítatából is. A képzeletemben ott állunk ketten a téren, hallgatjuk a magyar beatzenészt, ahogy belekezd a Child in Time című örökbecsű dalba, amelybe pár akkord után bekapcsolódik a fia is, mindenki tapsol, gyűlik a pénz a kalapban. Aztán négyen beülünk egy közeli ristorantébe, hogy átbeszéljük az álomszerű múltat, határtalan kalandjainkat, amelyek itt és most a zene révén összekötöttek minket. Négy indázó szál, egy történet. Egymásra találunk a véletlen és a gének között, valahol középen, a megértés senki földjén. Amit hívhatnánk akár szeretetnek is.
