Nincs nálam az irodalmi bölcsek köve (ki plagizálta el? – kérdezhetné a posztmodern emlőkön nevelkedett olvasó)
A cím Egressy Zoltán Szarvas a ködben című regényére utal, amely 2016-ban jelent meg az Európánál. Persze, adhattam volna címnek azt is, hogy Egressy Zoltán – eperfa a ködben, mert az meg a Százezer eperfa című regényt idézné meg, amelyet 2014-ben adott ki ugyancsak az Európa. Mutatok még egy címváltozatot, aztán befejezem, ígérem. Egressy Zoltán – harang a ködben. Ez pedig a Jolka harangja című, a Helikonnál tavaly megjelent regényt juttatná a kedves olvasó eszébe.
Azért soroltam fel éppen ezt a három könyvet tőle, mert (szerintem) ezek a legjobb prózakötetei – merthogy nem, nem és nem: Egressy Zoltán nem „csupán” drámaíró, hanem prózaíró is, aki a regényeiben igen érzékeny, pontos, mívesen kidolgozott látleletet szokott adni az emberi lélekről és szívről, pontosabban az emberi lelkek és szívek egymásba gabalyodó, olykor kibogozható, máskor szépségesen kibogozhatatlan világáról.
Százezer eperfa. Szarvas a ködben. Jolka harangja. Aki ezt a három regényt nem olvasta Egressytől, az nem ismeri őt.
Mert aki a Százezer eperfát olvasta, az tudja: Egressy nemcsak drámában, de regényben is mestere a cselekmény-bonyolításnak, a karakter-ábrázolásnak, a figurák közötti viszonyrendszerek, kapcsolatok felépítésének és a konfliktuskezelésnek. (Ez a regénye igazából stílustisztelgés Portugália eleddig egyetlen Nobel-díjas írója, José Saramago munkássága előtt – olyannyira, hogy a regényben el is hangzik a portugál író neve).
A Szarvas a ködben című könyvében Egressy azt bizonyítja be, hogy képes egy érzékeny és okos női főhős bőrébe bújva mesélni egy mai magyar női életről. Igen, mesélni, mesélni és mesélni. Egressy írásaiból ugyanis árad, sőt, ömlik és zúdul ránk a mesélés, az elbeszélés okozta írói öröm zuhataga. Én is írtam már ezt-azt, meg tudom ítélni, hogy egy-egy hosszabb műben hol vannak azok a pontok, ahol az írói lelkesedés kissé kihűl, s megdermed az elbeszélés folyama, mint a láva. Egressynél ilyesmit nem tapasztalok. Mintha egyetlen lendületből, egyetlen nagy, óriási lélegzetvétellel írná a regényeit, nincsenek holtpontok, üresjáratok, megtorpanások.
Ami meg a Jolka harangját illeti: ebben a regényében az a mesteri, hogy főhőse egy zalai nyelvjárást használó idős asszony, aki valamiféle sajátos „zárvány-magyart” beszél. Mivel meglehetősen jó barátságban vagyok a szerzővel, első kézből tudom, hogy a regénybeli Jolka élettörténete egy valódi, igazából is létező Zala megyei asszony meséiből állt össze, az író tehát vélhetően az utolsó pillanatban kapta el ezt a régi magyar nyelvet, amely nagy valószínűséggel Jolkával együtt száll majd a sírba. S nyoma nem maradt volna ennek a régi magyar nyelvnek, ha Egressy nem veszi észre benne a nagy lehetőséget: jelesül azt, hogy egy életút nemcsak történetekkel ragadható meg, hanem speciális kifejezésekkel, kifejezésmóddal is.
Szóval aki e három regényt nem olvasta Egressytől, az nem tudja, hogy milyen kiváló prózaíró.
S azt sem tudja, mert föl sem fogja, hogy prózaíróként Egressy (szerintem) mennyire alulértékelt. Aki kizárólag a drámaírót látja benne, a Portugál vagy a Sóska, sültkrumpli című sikerdarabok szerzőjét, és azt hiszi, hogy Egressytől „csak” ennyi telt, ez a két kimagaslóan sikeres és kivételesen sokat játszott színpadi mű, az ne alkosson róla véleményt, ha szabad kérnem. Ezt csak azért mondom, mert hallottam már olyat úgynevezett irodalmi körökben, hogy Egressy ennél a két darabnál többet nem tett le az asztalra. Leírom tehát még egyszer. Százezer eperfa. Szarvas a ködben. Jolka harangja. Ezeket legyenek kedvesek elolvasni, s utána beszélgethetünk Egressy teljesítményéről.
Azért vagyok ennyire karcos most, mert az ő esetében ugyanaz keserít el, mint az ebben a sorozatban korábban már megírt Gyurkovics Tamásnál: a tehetség el nem ismertsége. Ami jobb esetben oda nem figyelés. Rosszabb esetben legyintés és nagyképű leszólás. Amit nem értek. Egy magyarázat van rá: aki legyint Egressy regényírói munkásságára, az vélhetően nem is olvassa. Hanem talán csak hallja valakitől (sajnos az irodalmi magánéletben erre is van jócskán példa), hogy „nem érdekes”. S mivel az ember hajlamosabb elhinni a rosszat, mint a jót (ezért érdekesebb a rossz hír a jónál), nem is fogja elolvasni Egressy regényeit, elvégre azt hallja valakitől, hogy „ugyan, hagyd, nem érdekes”. Ennek a rettenetes közömbösségnek csak olvasással lehet véget vetni – de mivel mindig akad egy-két „sztárolt” író, akinek a legújabb könyvét „ismerni illik”, az el nem ismert ragyogás: rejtve marad.
Talán azt mondja most a kedves olvasó, hogy azért írtam ilyen szépen Egressyről, mert a barátom. Erre természetesen az a válaszom, hogy igen. Azért írtam ilyen szépeket róla, mert a barátom – továbbá olvastam tőle a Százezer eperfát, a Szarvas a ködben-t és a Jolka harangját. S tudom, hogy ezek ragyogó könyvek – csak észre kellene őket venni az irodalmi ködben.
