Nincs a földön hozzá hasonló hatalom – jelenti ki Jób könyve arra a szörnyetegre utalva, amely arra teremtetett, hogy ne féljen. Tőle azonban a jelek szerint retteghet mindenki, mert e félelmetes szörnyállat nagyon veszélyes. Thomas Hobbes először 1651-ben megjelent híres könyvében – amely a Leviatán címet viseli – ez a rettenetes lény az állam szimbóluma.
Az állam valóban a legnagyobb földi hatalom. Amidőn az emberek – társadalmi szerződéssel – egykoron létrehozták, irdatlan hatalmat adtak neki. Felhatalmazták az erő alkalmazására, szükség szerint. Az állam birtokolja a legális erőszak monopóliumát, így csak az állam jogosult fizikai kényszert alkalmazni, polgárai szabadságát korlátozni, védelmükben erővel fellépni, biztonságukat és a békét erővel garantálni, a legfőbb hatalomnak, a szuverénnek lenni.
Ezt az elszabadult, vad sárkányt – amely jogszerűen alkalmazza félelmetes monopóliumát – csak maga a jog fékezheti meg. Ezért van, hogy a jogállam ideája mára kellően megnyugtathatja a szabadság híveit. Az alkotmányos demokrácia elmélete és kanyargó, de rendületlenül korrigáló, igazodó, javítgató európai és észak-amerikai tapasztalata napjainkra cizelláltan kidolgozta finomhangolt megoldásait a veszély elhárítására.
Noha a jelenlegi magyar kormány azt hazudja szemtelenül, hogy a jogállam fogalma nem határozható meg pontosan, a valóság az, hogy nagyon is leírt, nagyon is meghatározható fogalomról van szó, számos szerző, számos jogrendszer és számos nemzetközi szervezet által egyaránt precízen kidolgozott, világos kritériumrendszerrel.
E kritériumok egyike a hatalommegosztás elve, vagyis az államhatalmi ágak egymástól való elválasztásának koncepciója, amely változatos, de egymással összehasonlítható formában valósul meg a világ jogállamaiban. Magyarországon azonban modellszerű valójában – valljuk be, noha liberális kollégáink ezt kedvezőbben látják – sose valósult meg igazán.
Az 1989-es alkotmánymódosítás – amely bevezetője szerint „a jogállamba való békés átmenet” érdekében jött létre – az államot nem átmenetnek, hanem „demokratikus jogállamnak” nevezte (pontatlanul), és az Alkotmánybíróság ebbe a fogalomba „olvasta bele” a hatalommegosztás elvét anélkül, hogy maga a szöveg e fogalmat kimondta volna. Ám mivel ugyanezen szöveg az országgyűlést a „legfőbb államhatalmi és népképviseleti szervnek” nevezte, a hatalommegosztásra nézve azért sok jót tényleg nem remélhettünk.
E „legfőbb államhatalmi szervbe” ült bele – akkor még szabad, de már akkor sem tisztességes választások nyomán – a Fidesz kétharmados többsége 2010-ben, és bár a hamarosan megalkotott Alaptörvénye immár kimondta a hatalmi ágak elválasztásának elvét, bűnös rendszere nemhogy megvalósította volna, de szétrombolta a koncepciót, a hatalom egységét teremtve meg. És a hatalomkoncentráció lendülete természetesen nem kímélte a bíróságokat sem.
Márpedig az igazságszolgáltatás függetlensége a polgári szabadság legfőbb vívmánya és biztosítéka.
Autoriter hajlamú rezsimek szeretik korlátozni mind a bírói függetlenséget, mind a bírói felülvizsgálatot (a jogállamfogalom e két konstans elemét), mert kényelmetlen számukra. Lengyelországban az elmúlt években megszállott félkegyelműség csorbította e csodás vívmányt, Izraelben pedig az „írott” alkotmány hiánya tette lehetővé a támadást e nagyszerű érték ellen – az utóbbi hetekben. Mindkét országban nagyszabású tüntetések, megmozdulások, szolidaritási akciók feleltek a kárhozatos kormányzati lépésekre.
Ezzel szemben Magyarországon a nép csendben figyelte – ha látta –, hogy a kétharmados kormány lépésről-lépésre elveszi polgárai szabadságának leghatékonyabb garanciáját, a szervezetileg és személyileg is független igazságszolgáltatás, a pártatlan bíráskodás személyi és szervezeti biztosítékainak nagy részét. Az új magyar politikai rendszer – autoriter hajlamú hasonló rezsimeken is túltéve – gátlás nélkül, féktelenül támadt a harmadik hatalmi ágra, és módszeresen irtotta függetlenségének maradékait. Mint a dühöngő Leviatán, tombolt a jogellenességben, aljas és kicsinyes intézkedések egész sorával rohamozva.
A fenevad éhsége nem ismert határt. Sem külső, sem belső ellenállás nem kísérte. A közvélemény csak nyelt, tűrt, hallgatott és elviselt, ha ugyan értesült. Az Európai Unió szótlan volt, majd szólt, de nem lépett, majd lépett, de nem eléggé,
majd megindította a jogállamisági eljárást, de egyelőre nem járt eredménnyel, majd visszatartotta a pénz egy részét (a felzárkóztatási és a kohéziós alapokból, a kifizetést jogállamisági feltételekhez kötve), és ez egy bizonyos fokig hatott.
A jó ideje már csak rendeletekkel látszatkormányzó kétharmados kormány kénytelen-kelletlen elkezdte implementálni a sokat emlegetett „szupermérföldkövek” előírásait. Az igazságszolgáltatásra nézve ez jó néhány valódi garanciális elem visszaépítését jelenti. Ezzel nem épül újra a jogállam, de szabadabb élet kezdődhet a romokon, ha nem csalják el az implementációt, és ha kibírjuk, hogy az intézkedések csak a jövőre vonatkoznak, s a múlt szennyét nem törlik el.
Mindenesetre a bírósághoz fordulás lehetősége az ügyészség tétlensége esetén, a bírói tanácsok vétójoga a kinevezésekkel szemben, az Országos Bírói Tanács megnövekedő jogköre a bírói önigazgatás terén néhány ponton visszahelyez egy-egy téglát a jogállam lebontott épületébe, ám a valódi változást, a szabadság újjászületését az jelentené, ha a korlátlan magyar szörnyállam visszaépítené az egész épületet az eredeti, de megújult alakjába.
Erre természetesen nem számíthatunk.
Márpedig a magyar állam kifejezetten nagy állam, hatalmas apparátussal, bürokráciával, állami tulajdonnal, korlátlan alkotmányozási lehetőséggel. A szabad világban a II. világháború óta soha senkinek nem volt akkora hatalma a maga országában, mint a magyar miniszterelnöknek nálunk. „Ádáz Erynnis lelke uralkodik.” Az újabban bevezetett rendeleti kormányzás a korábbiakhoz képest is leértékeli a bíróságokat, az óriáskígyó befalja a hatalmi ágakat, mert a Leviatán „vidul, ha toroz”.
Az Európai Unió intézményei – a Tanács, a Bizottság és a Parlament egyaránt – a tőlük telhető erőtlenséggel jószándékúan védik a magyar polgárok érdekeit és szabadságát az elnyomó magyar fenevaddal szemben. Holott – egy jobb világban – ma már inkább a bíróságok korlátlan uralma elleni védekezőmechanizmusok kidolgozásán lehetne gondolkodni, de hol vagyunk még ettől.
Az állampolgári szabadság körülményei között igenis a bírói hatalom a legnagyobb erő, mert végső instanciaként ez a hatalmi ág dönthet a személyes szabadság és a büntetés dolgában, valamint a polgári szabadság és a zsarnokság harcában. Ennek függetlensége és pártatlan voltának erősítése Magyarország nemzeti érdeke, amelyet az Európai Unió képvisel, szemben a magyar érdeket nem képviselő, azzal szembeforduló magyar állammal.
Thomas Hobbes nagy műve óta ugyanis aligha kérdés, hogy szükség van államra (a biztonságunk érdekében), de az államhatalmat – működő mechanizmusokkal – korlátozni, megosztani és ellenőrizni kell (ugyancsak a biztonságunk érdekében). Ekként biztosíthatjuk a joguralmat az államban, és őrizhetjük meg szabadságunkat a rendben.