A tanév utolsó napján, június 16-án, pénteken nemcsak végzős diákok ballagtak el iskoláikból, néhol csatlakoztak hozzájuk pedagógusok is, akik több évnyi, évtizednyi iskolai munka után döntöttek úgy, felhagynak hivatásukkal. Nem azért, mert megunták, vagy mert nem szeretnek tanítani. Hanem azért, mert sem anyagilag, sem erkölcsileg nem tudják tovább vállalni, hogy a mostani és a közeljövőben várható körülmények között a pályán maradjanak.
A kormány épp erre a napra időzítette a “bosszútörvénynek” is nevezett új pedagógustörvény tervezetének általános parlamenti vitáját. Naivan azt gondolhatnánk, talán ez is az oka annak, hogy a 135 bátor kormánypárti képviselő közül alig több mint egy tucatnyian voltak bent pénteken az ülésteremben; biztosan a gyermekeik iskoláiban szervezett évzáró ünnepségeken vettek részt. Ám az sokkal valószínűbb, hogy egyszerűen csak nem érdekli őket a pedagógusok, diákok és a magyar közoktatás jövője. Ahogy az ellenzéki képviselők próbálkozása sem, amellyel kormánypárti kollégáik lelkiismeretére próbálnának hatni. Mintha nem tudnák, hogy a parlamenti patkó jobb oldalán ülő képviselőtársaikból már rég elballagott a lelkiismeret.
Szavazásra sem került még sor, így a főnök sem adta parancsba, hogy mindenki kötelezően menjen be gombot nyomogatni. A törvényjavaslat parlamenti megszavazása persze csak formaiság, a tervezetet fejben már elfogadták, a következő tanévben bevezetik. Ezért is tüntettek péntek délután ismét több ezren az Országház előtt. Több ezren, akik szerint nincs rendben például az, hogy a pedagógusokat, mint a katonákat, bármikor önkényesen át lehessen vezényelni egyik helyről a másikra, még több ingyenes túlmunkára lehessen kényszeríteni őket, és azt a jogukat is elvegyék tőlük, hogy saját pedagógiai programjaikról dönthessenek.
Több ezren utcára vonultak, hogy tiltakozzanak. Több százezren, millióan pedig mintha úgy gondolnák, jó lesz ez így. Jövőre legfeljebb nemcsak a nyolcadikos Sárikának, hanem az osztályfőnök Kati néninek is vesznek egy (el)ballagási csokrot.