Hajléktalan angyalok
Sötétben kuporgó
részeges angyalok
szomjukat nem oltó
fogatlan csámcsogók
szánalmat nem kaptok
kenyeret koldulva
hűs fillért csörgető
bujdosók én-pokla
kegyetlen irgalom
száműzött szeretet:
ingoványember-lét
sohanincs vigasza
lepusztult otthonok
hajléktalan álom –
röppen egy angyalhad
mocskos rongy szárnyakon.
Fülledt az éjszaka –
sikolt a lét hangja
felkurrog itt-ott egy
kivert öreg macska
morog a parázsló
bádog tűz varázsló
melengeti kezét
a vénséges magány
szeme körül ráncok
gyomrában éhség –
angyalhad kacag ha
érte jön a vég.
(Robban a déli nap
bűzlik egy rongykupac
égve a hordókban
izzik a láng
negyven fok kinn és benn
forrongnak remegve
szívekben a lázas
indulatok.
Angyalhad felszisszen
mocskosan szárnyukon
élezi fényét
űzve a nap,
reggelre kelve majd
új életbe indul –
macskatetemektől
bűzlik a lég.)
Milyen szabadság?
Milyen szabadság az, amelytől
félve ragyognak fenn a csillagok,
amely szigorú vonássá szorítja az ajkat,
ahol a tüdő csak apránként présel levegőt,
ahol a szív dobbanni sem mer, mert
ver helyette szó és gyötrelem,
ahol hős, aki tagadja, hogy erkölcs és hit
felmagasztalva öl értelmet, tudást,
ahol a megnyomorított hálákat zeng,
míg ássa a sírt, melyben „nemzet süllyed el”,
milyen szabadság ez?
Milyen szabadság az, amelyben
hit nélkül zeng a szentmisére hívás,
a keresztre feszített torz jövőtlenség,
ahol sorstalan életek peregnek gyáván,
ahol a holnap sötét és kilátástalan,
ahol nincs mosoly, nevetés, csak kínvigyor,
és álomtalan álom félve a jövőtől,
ahol szélesebb a sír, mint az országhatár,
és gyilkosabb a csend, mely fogva tart,
milyen szabadság ez?
