A tavalyi fesztiválszezon izgalmas zenei újítása volt a Reflektor, amely kimondottan olyan zenei line-uppal próbálta megvetni a lábát az amúgy is telített piacon, amely jócskán túlmutat a mainstreamen. Az ilyesmi sosem könnyű kihívás, pláne nem egy olyan országban, ahol a könnyűzenei kultúra évtizedes lemaradásokat mutat, a hazai paletta ismertebb előadói (tisztelet a kivételnek!) a kilencvenes évek hip-hop kultúrájára rezonálnak, a nagy események pedig ritka esetben tudnak vagy akarnak olyan előadókat ide csábítani, akik a legjelentősebb nyugat-európai fesztiválok kedvencei napjainkban, és ha meg is hívják őket, és el is jönnek, elenyésző közönséget vonzanak. Mintha mifelénk az ócska politikai konzervativizmus a zenei életre is hatással lenne, bár sanszosabb, hogy a kurzus csak felismerte a honi begyepesedést.
Akárhogy is: ezek nyomán kísérletet tenni egy olyan több napos esemény gründolására, amely kimondottan szakítani próbál az egyszerűbbnek ható megoldásokkal, és post-punkban, post-rockban, art-rockban, fúziós elektronikában és egyéb, mifelénk periférikusnak számító stílusban utazó együttesekkel igyekszik rentábilissá válni, különleges és bátor elgondolás volt.
A kezdeti nehézségeket ráadásul tetézte, hogy nem sokkal a nyitónap előtt helyszínváltozás történt, egy izgalmasnak ígérkező, X. kerületi gyártelepről a buli beköltözött totál a belvárosba, s végül az Akvárium adott neki otthont.
A zökkenők dacára a háromnapos fesztiválnak megannyi felemelő pillanata volt, a szervezők nyilván annak örültek a leginkább, amikor a 2012-ben alapított, pszichedeliával kacérkodó, indie-rock együttes, a Temples fellépésére megtelt a helyszín nagyterme. Ugyanakkor pazar volt Oscar Jerome koncertje, a magyarok közül figyelemre méltó produkciót nyújtott a Jazzbois és a Flanger Kids, bár aki igazi különlegességre vágyott, akkor a Porridge Radio s még inkább a Squid fellépéséért rajongott.
Utóbbi kettőt lehet post-punknak titulálni, bár mára jó sok együttesre ráolvassák ezt, ami nem csoda: a határok elmosódtak.
A post-punk, amely a ’70-es évek végén a klasszik’ punkból nőtte ki magát, szakítva annak stílusbeli kötelmeivel, s igyekezett annak határait szélesíteni, így épített be krautrock elemeket (kattogó effektek, szintetizátorok), jazz-hangzásokat (fúvós hangszerek), dub stílusjegyeket (például basszusgitár), és szakított a rövid, kb. kétperces dalokkal is, ma népszerűbb és termékenyebb, mint valaha. Furcsa egy mondatban szerepeltetni a post-punkot meg a reneszánszt. Ám az angolszász zenei vonalon nagyon markáns a stílus, és a kísérletezésekből hihetetlenül erős hangzások születnek – amelyek ugye hozzánk alig-alig érnek el, vagy legalábbis bántóan kevesek nyitottak rá. Ebben a széles spektrumon mozgó irányzatban közös a punk ereje, amit nyilvánvalóan felerősített a COVID-bezárás, a globális felmelegedés okozta félelem és a mind valóságosabbá váló (poszt)apokaliptikus jövőkép.
Szétveti ezeket a zenéket a düh, az elmúlás okozta bánat, az ellenállás, és ez az a pont, ami miatt talán érthetővé válik, hogy mifelénk miért van csak szűk közönsége ennek a hallatlan termékeny, változatos és izgalmas irányzatnak.
A magyarokból kiveszett a rebellis attitűd. És mégis, a Reflektor szervezői újfent nekiveselkednek.
Minthogy az első fesztiváljuk a nyár elején volt, és eddig semmi jel nem mutatkozott, hogy az idén újfent tető alá hoznák, meglepetésszerűen érkezett kedden a hír: november 16-án a Dürer Kertben újabb buli! És be is jelentették az első nagy fellépőjüket: a dél-londoni Shame 2018-ban alapult, az idén jelent meg a negyedik albumuk (ebből az egyik egy koncert anyag), amit élőben vettek fel a még élesebb hangzásvilág eléréséért, és a változatosság kedvéért nevezhetjük őket post-punk bandának.
Habár az esemény immár csak egy napos, és – jelen állás szerint – egyetlen külföldi fellépőként lesz jelen, a törekvés azt sejteti: talán mégis pislákol ebben az országban némi forradalmi hevület. Legalábbis néhányakban.