Anyagba öntött gondolatok

Az emberi testtel és a múló idővel kapcsolatos műveket láthatunk idén a Leopold Bloom Képzőművészeti Díj kiállításán.

Nem volt könnyű dolga idén a Leopold Bloom Képzőművészeti Díj nemzetközi zsűrijének, mivel rekordszámú, kilencvenhat darab érvényes pályázatból kellett kiválasztani hét művészt, akik közül végül Fusz Mátyás lett a nyertes. Az elismerés presztízse pedig igencsak magas, hiszen a 2011 óta kétévenként meghirdetett díj célja, hogy támogassa a hazai képzőművészek nemzetközi karrierjét, illetve elősegítse Magyarország és a nyugat-európai országok közti képzőművészeti kapcsolatok kiépítését. Idén ráadásul először részesültek pénzbeli jutalomban a győztesen kívül a döntőbe jutott művészek is. Fusz Mátyás 6 ezer euró (2,2 millió forint) összegű díjazásán felül a többi, döntőbe jutó alkotó ezer euró honoráriumban részesült.

A hét művész alkotásait július 2-ig a közönség is megtekintheti a Kiscelli Múzeum templomterében. Noha mindegyik pályázati munka más-más kérdéseket tesz fel, azokat két fő téma köré lehet csoportosítani. Az első az emberi test, melynek kapcsán a díjnyertes Fusz Mátyás gipszből készült szobrai a személyes nézőpontokra mutatnak rá, vagyis azokat a tereket öntik formába, melyeket a saját testünktől vagy éppen az előttünk álló vagy elhaladó embertől nem látunk a valóságban. A Holttér páncél című szobor például a művész testét és a körülötte lévő világ azon részeit mutatja be, melyeket már nem érzékelhet, míg a Rückenkopf (Hátsó fej) nevű szobor egy háttal forduló fejet ábrázol, mely kitakarja a saját arcát, és azt a térrészletet, melyet ő maga lát.

Vékony Dorottya a testek kapcsán a reprodukció és a terméketlenség kérdését járja körül, melyről számos nővel beszélgetett, hogy később a tapasztalatait művekben fogalmazza meg. Ilyen a tárlaton a Fertility no. 1. (Termékenység) című fotóalapú installációja, melyen egymásba kapaszkodó, meztelen női torzókat láthatunk, akik a fizikai kontaktuson keresztül alkotnak egy érzéki és megértő közösséget. A Krumplivénusz című munkája már a biológiai test elöregedését mutatja be egy krumplifigura kihajtásától az elmúlásig, de a termékenység lehetőségét is ábrázolja.

Albert Ádám üvegszobrai a betegségnek a testre gyakorolt hatására fókuszálnak. Gadó Flóra esztéta szerint a csempékre helyezett fújt üvegből készült alkotások a kórházi éjjeliszekrényt és az infúziótartót juttathatják eszünkbe, míg a szobrok törékeny anyagáról az emberi test sérülékenységére asszociálhatunk.

A múló időt, mint fenomént ragadja meg Dezső Tamás Az állhatatosság kertje című kinetikus installációja, mely egy mozgó asztallapból és tizenöt, ráhelyezett antik metronómból áll. Utóbbiak pendulumain egy-egy XIX. századi herbáriumból származó növényt láthatunk, melyek a szerkezetek által folyamatos mozgásban vannak, így reprezentálva a növények cirkadián óráját, vagyis azt a huszonnégy órás ritmust, mely az életükben fontos szerepet játszik. A műben a növények azonban nem mozognak szinkronban, mellyel az alkotó felhívja a figyelmet arra, hogy a globális felmelegedés ezt a ritmust mennyire megzavarja. Asztalos Zsolt falécekből és rétegelt lemezekből készült makettjei szintén az időhöz kapcsolódnak, mivel azok úgynevezett mentális emlékművek, melyek bár egy-egy geometrikus formát ábrázolnak, konkrét események és napok „lenyomatai”.

Hajas Katinka akvarellrajzai is az emlékezésről szólnak különböző színű és árnyalatú cseppek formájában, míg a „Nem baj, ha látszik…” című installációja a személyiséget befolyásoló, a régmúltból hozott súlyokat mutatja meg: a templomtérben hat darab, felülről rögzített gerendát látunk, melyek felületének egyes részeire a művész ólmot applikált. Trapp Dominika tintával festett képein is az idő múlása, pontosabban a víz áradó mozgása jelenik meg, mely szüntelen zubog az egyik üregből a másikba. A rajzok kapcsán eszünkbe juthat Hérakleitosz mondása is, miszerint: „Egyetlen ember sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, mert az már nem ugyanaz a folyó, és ő már nem ugyanaz az ember.”.