- Visszaszerezni a hallgatás méltóságát - Turi Tímeával a lélek porszerűségéről

A verseskötetei folyamatosan tematizálják a megszólalással, beszéddel kapcsolatos nehézségeket, hogy mi az, amiről egyáltalán beszélhetünk. Miért foglalkoztatja ennyire ez a problémakör?

Nyilván ellentmondásos a viszonyom a beszédhez. Zavarba is ejtő beszélni magukról a versekről, például egy ilyen interjúhelyzetben, mert ilyenkor kicsit azt érzem, mintha magyarul kellene szinkrontolmácsolni a verseket. De ez nemcsak az én esetemben van így, hanem ez a műfajból is adódik. Az ember azt gondolja, azért ír le valamit versben, mert úgy tudja elmondani azt pontosan. Az irodalomban nagyon izgalmas, hogy nincsen más anyag, csak ez a hétköznapi nyelv. Ugyanazokat a szavakat használjuk az irodalmi műalkotásokban, amit a teljesen köznapi érintkezésünkben. Tehát ha így vesszük, az irodalom a kezdetektől fogva nem más, mint egy „ready made” dolog. Igazából ez az a kettősség, ami érdekel, ami sokszor nyomaszt, és irodalmi szövegeken keresztül próbálok ennek a nyomasztó helyzetnek a fölébe kerekedni.

Hogy tegyünk akkor különbséget a szépirodalmi és a hétköznapi nyelv közt? Kell-e egyáltalán elválasztanunk?

A nyelv sosem szűz, szóval amikor egy versben használunk szavakat, akkor a hétköznapi nyelv emlékeit is hozza magával. A szavak hozzák magukkal a múltjukat is. Másrészt nagyon sokat beszélünk, egyfolytában szövegeket termelünk, miközben azt szokás mondani, hogy már nem olvasunk. Nagyon nagy verbális zajban élünk. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy a barátainkkal régen úgy kommunikáltunk, hogy leveleztünk egymással, és nagyon sokat kellett várni a válaszlevélre. Ehhez képest most megvan a lehetőség, hogy egymásnak streameljük az életünket, és közben ipari mennyiségű mondatot hozunk létre. Néha azt érzem, elfelejtjük annak az erejét, hogy nem mindig kell mindent kimondani, nem mindig kell mindent szóvá tenni. Az is érdekelt, hogy az irodalmi szövegekben hogyan lehet ezeknek a szavaknak, de akár a hallgatásnak is a méltóságát visszaszerezni.

Korábbi köteteiben rendszeresen különböző irodalmi allúziókkal dolgozott, ezúttal mintha visszább szorult volna ez a koncepció. Odüsszeusz alakja viszont így is kitűnik. Miért éppen ő?

Ebben a mostani könyvben inkább mitológiai történetekkel vagy népmesékkel játszom. Az utalással dolgozó szövegeknek állandó problémája, hogy tud-e mondani annak is a vers valamit, aki nem ismeri az alapszöveget. Szeretném azt hinni, hogy enélkül is működnek ezek a versek. De a mítoszok – így az Odüsszeia is – rendkívül nagy falat, rengeteg átírással. Engem az segített át azon a holtponton, hogy egyáltalán hozzá merjek nyúlni ezekhez a történetekhez, amikor rájöttem, nem átírni, hanem felhasználni szeretném ezeket. Miközben az Odüsszeia az irodalomnak az eredetmítosza is, érdekelt az a kérdés, hogyan lehet akár csak a kezdősor kifordításával a saját árnyékomat is átugorni. Azért a Jönnek az összes férfiak óta nagyon sok olyan verset írtam, ami a férfiakról szól, de azért velem is telik az idő, nem írhatok mindig erről, mert nagyon sok érdekes dolog van még a világon. Az eposzok eredetileg szóbeli műfajok voltak, és az irodalomnak egy közösségi működésében keletkeztek. Engem nagyon érdekelt, vajon tud-e még a nyelv úgy közösséget teremteni, mint az eposzok idejében. Kicsit ezt a világot akartam ironikus módon felidézni azzal, hogy Odüsszeuszt mai kommunikációs helyzetekbe helyezem.

A verseket az úgynevezett Bevezetés az imádkozásba című szövegek tagolják nagyobb egységekre, és felidéződnek zsoltárrészletek is. Az imának mint beszédformának mi a szerepe kötetben?

Az imádkozásnak van közösségi és személyes része, de azért nekem az a tapasztalatom, hogy az egyedül otthon mondott ima is közösségi, mert kötött. Kötött szöveget, kötött időben, bizonyos szabályok szerint lehet otthon imádkozni. A szabályok nem valami hideg dolgok számomra, hanem azok, amik összekötnek másokkal. Éppen ezért én az otthon elmondott imát is egy közösségi dolognak érzem. Mivel az én hétköznapjaimnak is valamilyen szinten része ez a gyakorlat, nyilván a magam számára is akartam valamit kezdeni ezzel. Nagyon izgalmasnak tartottam, hogy az ima egyszerre közösségi és személyes működése mégiscsak hasonlít az irodalomhoz. Azért olvassuk el másoknak a történeteit, hogy megtudjunk valamit önmagunkról. Az imában is azért megyek végig rendszeres időközönként kötött szövegeken, hogy megtudjak valamit önmagamról. Mindkettő az önismereti munka része.

Szó volt a közösségek közti távolságról. Ez még a karantén tapasztalata vagy a hétköznapi nyelv (és a világ) korábban említett erodálásának következménye?

Persze van egy nagyon erős karanténtapasztalat is emögött, de azért azt látjuk, hogy ezt az időszakot meglepően könnyű és gyors volt elfelejteni. Inkább azzal van kapcsolatban, hogy mit gondolunk a társadalomról. Egyrészt van az a kommunikációs zaj, amiben élünk, amiben én is azt vettem észre magamon az elmúlt években, hogy egyre kevesebb híroldalt olvasok. Ahhoz képest, hogy tíz éve mennyi fórumról próbáltam meg tájékozódni arról, mi van körülöttem, egy idő után lelki önvédelemből a hírfogyasztási szokásaimat drasztikusan lecsökkentettem. Csak aztán jött a frusztrált érzés, hogy akkor honnan fogom megtudni, hogyan élnek azok a társadalmi csoportok, amikkel nincsen közvetlen kapcsolatom. A kommunikációs „buborék” nagyon csalóka szó, mert a buborék átlátszó falú, de valójában nem látunk át ezeken. A 2020-as évek vezető műfaja nem a riport, hanem a vélemény, a publicisztika, a megmondás, az egy forrásból átvett cikk. Amikor abból lesz cikk az interneten, hogy ki mit mondott a Facebookon. Teljesen megfordul a forrásnak meg a hírnek a viszonya. Ezért szűrtem én is az információkat, de akkor meg felmerült a kérdés: milyen országban élek; hogyan élnek, akik nem olyanok, mint én; milyen kérdéseik, nehézségeik vannak? Az a személyes tapasztalatom, hogy egy kis – például vallási – közösségben viszont, ha jól működik és nyitott, akkor ott meg tudom ismerni más társadalmi csoportok kérdéseit is. De lehetne ez akár makramészakkör is.

Végig itt motoszkál bennem a kérdés: valóban visszafordítható egyáltalán ez a folyamat? Már ha a nyelv esetében lehet visszafordítani bármit is.

Muszáj hinnem, mert különben miért írnék vagy beszélnék? Nem tudom, hogy van-e ok bízni, de munkahipotézisként kell, aztán lehet, hogy úgy vagyunk, mint Münchhausen báró, ki a saját hajánál fogva húzza ki magát az ingoványból. Néha érzek ilyen küzdelmet, de feladni még nem szeretném.

A nyelvhasználattal kapcsolatos bizonytalanság mellett megjelenik az az elgondolkodtató szándék is, hogy beszédemmel ne bántsak meg másokat, és kérem Istent, „óvd meg a nyelvemet rossztól”…

Ez pont egy létező zsoltárrészlet. Gyönyörű, kitalálni sem lehetne szebbet. Mindig szíven üt. A judaizmus ismeri a lason hara, az ártó beszéd fogalmát, ami azt jelenti, hogy nem szabad a másik emberről a háta mögött rosszat mondani, mert az három embernek árt: aki mondja, akinek mondja, és akiről mondja. Hogy a rossz hírbe hozás káros dolog, amitől tartózkodni kell. Másokról rosszat mondani nemcsak üres beszéd, hanem valódi következményekkel bíró tett. Azt is mondják, hogy azért is kell ettől óvakodni, mert nem lehet visszacsinálni. Ha elkezded valakinek a rossz hírét kelteni, akkor nem tudsz a következményeinek utánamenni, mert mi van, ha majd az is továbbmondja stb. Van egy virális terjedése az egésznek. Úgy folytatódik ez a zsoltár, de ezt már nem idézem, hogy a „lelkem legyen mindenki előtt olyan, mint a por”. Ami egyszerűen gyönyörű, de fogalmam sincs, hogy mit jelent valójában. Azzal tudom magamnak feloldani, hogy Babits azt mondta: „semmi vagy, ha nem vagy ellenállás”. Szóval a modernitásban úgy gondolkodunk a személyiségről, hogy ellenállásnak kell lenni, és bele kell állni a dolgokba. Ehhez képest van ez az eszméletlenül gyönyörű zsoltárrészlet, ami viszont azt mondja, hogy nem, te akkor fogsz tudni jól működni, ha a lelked olyan, mint a por. Ha a lélek nem beleáll a konfliktusokba, hanem kisiklik közülük. Ez nagyon izgalmas. És abban, hogy „óvd meg”, benne van az is, hogy mindez nem adott, hanem kérni kell, ez egy erőfeszítésnek az eredménye. Ez egészen megejtő. Én sem vagyok szent, mert ezt nagyon nehéz megállni. A panaszkodásnak van egy méregtelenítő funkciója is. Néha felszabadító tud lenni végre káromkodni egyet, rosszat mondani, vagy kibeszélni magamból a dolgokat. Szóval ez nagyon nehéz, de hát a törekvés az ott van, hogy mi lenne, ha végre sikerülne.