A múltkor a kislányommal szokás szerint gyerekfilmet néztünk a laptopomon, s egyszerre csak rákérdezett arra, hogy a képernyő fölött miért van leragasztva papírral a kamera pontszerű lencséje. Mondtam neki, hogy nem szeretném, ha illetéktelen reklámszakemberek nézegetnének be a lakásba a laptopom kameráján keresztül, azt kutatva, hogy miféle tárgyakkal veszem körbe magamat, mert ha meglátják a gitárt és a zongorát, akkor heteken át hangszerhirdetéseket fogok látni azokon az internetes oldalakon, amiket megnyitok.
Természetesen kinevetett, mert a tízévesek még felszabadultan tudnak nevetni az általuk mélységesen öregnek, azaz lenézett felnőtteken, amiben a részükről nincsen semmi rosszindulat, egyszerűen csak a múlt már megkövült, de azért még élő, járkáló, lélegző, beszélő fosszíliáinak tartanak minket; legszebb példám erre, hogy egy négyéves kisfiú pár éve azt kérdezte tőlem, hogy amikor én voltam olyan kicsi, mint ő, akkor létezett-e már busz. Nagyon meglepte a válaszom.
De a leragasztott kamerára visszatérve: ha maga Mark Zuckerberg is jónak látja elfedni a laptopja kameráját, akkor nekem sincs szégyellnivalóm. (Persze, az lehetséges, hogy már vannak olyan laptopok, amelyeken egy kis csúszkával műanyag fedél csúsztatható a kamera elé, de ha nincsenek, akkor most szólok: van rá igény.)
De nemcsak a laptopunk nyomoz utánunk, hanem az okostelefonunk is: a minap említettem valakinek telefonon, hogy jó volna új pedált szerelni a biciklimre, mert a mostani túl keskeny, és rá egy nappal az interneten dőlni kezdtek rám a kerékpáralkatrész-hirdetések. Nem mondom, kényelmes volt elbogarászni a kínálatban, de az azért nagyon nem volt az ínyemre, hogy az okostelefonom kémked utánam. (Apropó, oly nagy a csönd az uralkodó állampárt nagy örömére magyar ellenzékiek telefonjára illegálisan telepített Pegasus-kémszoftver körül. Az ilyesmibe egy kormány már belebukott volna, az uralkodó állampárt népszerűsége azonban töretlen. Szavazóit még az az apróság sem bizonytalanítja el, hogy uniós viszonylatban rekorderek vagyunk az inflációt és az ált. forg. adót illetően. Vagy talán tetszik nekik, hogy egyes listákat mi vezetünk?)
Mostanában már társaságban is úgy beszélgetek, hogy mélyen eldugom a telefonomat, meg ne hallja a kis gonosz, hogy miről van szó, mert aztán küldi rám az algoritmusokat, amik elől nincs menekvés. És a kis gonosz még a hálószobában sem fogja vissza magát!
Ezt onnan tudom, hogy a szerelmem a minap csodálkozva említette meg nekem, hogy újabban mindenféle íróképzéseket, írótanfolyamokat és íróakadémiákat hirdető cikkek bukkannak fel nála az interneten, pedig ő aztán semmi ilyesmire nem keresett és nem is kérdezett rá. Aztán összeraktuk a dolgot: túl sokat beszélek neki az irodalomról, ez a baj. A telefonja pedig hallgatózik.
Emlékeznek még a '80-as években használt kifejezésre? „Pofa alapállásba”, mondták mifelénk, ha valami kényes politikai téma szóba került. Hát szóval megérkeztünk. Itt vagyunk a nyolcvanas években, és haladunk szépen: visszafelé.