Sokáig fogja még tárgyalni a világ a zsoldosvezér Jevgenyij Prigozsin egy nap alatt elbukott lázadását, és azt is, hogy mit hozhat Oroszország jövőjére nézve. A védelempolitikai elemző számára miről szóltak a múlt hétvége eseményei?
Érdemes azzal kezdeni, hogy nem Putyin elnök hatalmát akarták megdönteni, hanem a legfelső katonai vezetést akarták átalakítani, a történtek mégis súlyosan megingatták az orosz elnök tekintélyét. A lázadás egyik kiváltó oka nyilvánvalóan az volt, hogy a katonai magánvállalkozásként emlegetett Wagner csoporttal - amely 2014-ben, a kelet-ukrajnai konfliktus kezdetén tűnt fel először a sajtóban - egy párhuzamos katonai struktúra alakult ki, s ez idén májusra kezelhetetlen konfliktust szült az orosz vezetésben.
A Jevgyenyij Prigozsin által vezetett Wagnert kezdettől a hadsereg által is használt fegyverekkel, repülőgépekkel, rakétarendszerekkel látták el, emiatt versenyfutás kezdődött az erőforrásokért a zsoldossereg, illetve a Szergej Sojgu vezette védelmi minisztérium és Valerij Geraszimov vezette orosz vezérkar között.
Ukrajna ellen tavaly megindított teljes körű invázió tavaszi műveleteiben az orosz haderő nagyon sok, különleges műveleti képességét veszítette el, így voltak olyan feladatok, amelyeket csak a Wagner legjobban kiképzett alakulatai tudtak végrehajtani.
Őszre a hadsereg sorállománya már a védelmi vonalakat sem tudta tartani, miközben a Kreml továbbra is támadni akart.
A donyecki Bahmut elfoglalását Prigozsinra bízták, aki a börtönökből toborzott több tízezer, ágyútöltelékként harcba küldött foglyot, s a nagy véráldozattal sikerre vitt ostrom a Wagnert újabb magaslatokba emelte. Közben viszont Prigozsin ország-világ elé tárta konfliktusát az ukrajnai hadműveletek kudarcai miatt mások által is bírált legfelsőbb katonai vezetéssel, Sojgu és Geraszimov menesztését követelve.
A végletekig kiélezett konfliktusban Putyin végül úgy döntött, hogy a Wagnert, más katonai vállalkozásokkal és önkéntes alakulatokkal együtt július 1-jéig betagozzák a reguláris haderőbe, ami a Wagner létét fenyegette. Így Prigozsin nem halogathatta tovább követelései megvalósítását.
Ami történt, az más perspektívából az Ukrajna elleni orosz háború egy epizódja. A kijevi hadvezetés arra számíthatott, hogy ha a lázadók összecsapnak az orosz reguláris erőkkel, az elvonja a figyelmet az ukrajnai műveletekről.
A lázadást kétségtelenül nagyon gyorsan sikerült elfojtani. A Don menti Rosztovot és az orosz déli katonai körzet rosztovi parancsnokságát körbevették ugyan a wagneresek, de nem foglalták el, s Prigozsin deklarálta is, hogy nem célja megakasztani az ukrajnai műveleteket, amelyeket onnan irányítanak. Emiatt az ukrán hadvezetés nem tudta közvetlenül kihasználni a Kreml politikai erőterében keletkezett zavart. Szélesebb értelmezésben azonban Prigozsin lázadása stratégiai változást hozhat.
Az orosz-ukrán háború erőviszonyait vizsgálva rendre elhangzanak azok az érvek, hogy Oroszországnak sokkal nagyobbak az erőforrásai és számszerűen a katonai képességei, még akkor is, ha ezt a fölényt most nem tudja érvényesíteni. Aszimmetria áll fenn a politikai akarat vonatkozásában is, az oroszok ugyanis – saját értelmezésük szerint – nem a honvédő harcokat vívó Ukrajnával háborúznak, hanem az Ukrajnát támogató nyugati szövetséggel. Nyilván ez egy utólagos céltételezés, mert eredetileg egy hét alatt akarták lerohanni Ukrajnát. De ha már nem sikerült, akkor Oroszországnak hosszabb a stratégiai türelme, és addig fogja húzni ezt a konfliktust, amíg Ukrajna részben elégeti az erőforrásait, részben pedig a nyugati politikai támogatás elkezd repedezni és felbomlik.
A Prigozsin-féle lázadás viszont sokak szerint azt jelentheti, hogy az első repedések nem a nyugati szövetségi rendszer politikai támogatásán jelentek meg, hanem éppen az orosz hatalmi viszonyok belső rendszerén. Ezzel persze óvatosan kell bánni, mert az eseményeknek nem volt akkora kifutása, hogy valamilyen politikai változást hozhassanak. Annyi azonban biztosan megállapítható, hogy a közel másfél éve zajló orosz-ukrán háború sikertelensége egy olyan állandósult belső konfliktust szült politikai és katonai téren, amit az eddigi struktúrában a putyini vezetés nem tudott uralni, sem intézményileg, sem az információs térben.
Kell-e azzal számolni, hogy miután a világ a történteket Putyin pozícióinak meggyengüléseként értelmezi, a Kreml erre, az erejét bizonyítandó, valamilyen jelentős háborús manőverrel reagál?
Hagyományos erőkkel nem hiszem, hogy képes erre. Az orosz hadseregnek jelenleg nem áll rendelkezésére annyi eszköz és élőerő, ami ehhez szükséges lenne. A rendelkezésre állna, már bevetették volna.
Az ukrán ellentámadás június eleji elindítása után sokáig csak a támadók rendkívül nehéz helyzetéről lehetett hallani, aztán az ukrán katonai vezetők múlt pénteken kimondták, hogy még az offenzíva előkészítő szakaszában tartanak. Megvilágítaná, hogy milyen erők feszülnek most egymásnak?
Én nagyjából a június 6-i Nova Kahovka-i gátrobbantást tekintem az ellentámadás kezdetének. Az oroszok akkor már jól érzékelhették, hogy intenzívebbé váltal az ukrán próbálkozások, és azt az oldalt (Herszon megye keleti részét) a Kahovkai-víztározóból elszabadított árhullámmal lezárták. Zelenszkij elnök június 10-én jelentette be, hogy elindult az ellentámadás.
Amit kezdetben láttunk, az néhány, nagy visszhangot kapó ukrán veszteség volt. Orihiv térségében aknamezőre futottak a nyugati nehézfegyverekkel támadó ukránok. Ez jól mutatja azt a problémát, amivel az ukránoknak meg kell birkózniuk az ellentámadás első szakaszában, amíg át nem tudják törni az oroszok által a front szinte teljes hosszában kiépített mélységi védelmet. Azóta a frontnak három-négy olyan pontja van, ahol beékelődtek az ukránok. De ez a mélységi védelem adott esetben akár 10-20 kilométeren át, több lépcsőben kiépített védvonalakat is jelenthet. Az előrenyomulást az elemzők településekhez próbálják kötni, és arról írnak, hogy az offenzíva kezdete óta az ukránok hol hány falut foglaltak vissza.
Ez az első időszak arról szól, hogy az ukránok harcban szondázzák az orosz védelmet, és ahol gyengeséget tapasztalnak, ott megpróbálnak áttörni.
A harcok magas intenzitásúak, csak nincsenek igazán felkapott hírek. Azt, hogy még csak a kezdeti szakaszban tartanak, azért mondják, mert az ukránok nyugati technikával kilenc dandárt, saját felszereléssel pedig hármat fegyvereztek fel, összesen mintegy 60 ezer fővel, hogy ezt a nagy ellentámadást sikerre vigyék. A beszámolók alapján az elmúlt hetekben nagyjából az első három dandárt vethették be, váltott állománnyal. Gondolom, ezek a legjobban kiképzett katonák, a legjobb technikával felszerelve, mert ezeknek a legjobb az ellenálló és túlélőképessége. És itt bevetésre kerültek a Leopárd 2-es harckocsik, a Bradley páncélozott harcjárművek és gyakorlatilag minden, amit az elmúlt hat hónapban a nyugati szövetségesek biztosítani tudtak az ukrán hadsereg számára.
Ezzel szemben az oroszok – azon kívül, hogy egy jól kiépített védelemre tudnak támaszkodni és több mint fél évük volt felkészülni erre a védekező műveletre – most azzal okoztak meglepetést harcászati szinten, hogy az érkező ukrán támadó erőket részben összpontosított tüzérségi csapásokkal, részben légi támogatással jól tudják pusztítani, s közben az ukrán csapat-légvédelmet is akadályozzák. Egyes beszámolók szerint az oroszok mozgékony, néhány fős csoportokkal, amelyek teherautókon vagy akár quadokkal (négy kerekű terepjáró motorokkal) cirkálnak azon a területen, ahol az ukránok már beékelődtek, megpróbálják felderíteni a légvédelmi eszközeiket, s azokat vállról indítható rakétákkal vagy a légierő segítségével meg tudják semmisíteni.
Olekszandr Szirszkij tábornok, az ukrán szárazföldi erők parancsnoka a Guardian brit napilapnak azt mondta, hogy mint mindenki, ők is gyors sikert szeretnének elérni, de erre most nem lehet számítani. Mit gondol, meddig húzódhat el az ukrán offenzíva?
Azt nem lehet megmondani, hogy mikorra sikerül áttörniük valahol a mélységi védelmet, de onnantól fogva átválthatnak elvileg a Harkivi terület visszafoglalásánál látott mozgékony hadviselésre. Ami az ukrán offenzíva egészét illeti, ott akár őszig vagy még tovább tartó harcokkal lehet számolni. E tekintetben a „kilépési pont” az, amit el kell dönteni. Ha jól haladnak, akkor nyilván menni kell, amíg csak lehet. Ha viszont nem tudnak áttörni, akkor mérlegelni kell, hogy meddig érdemes „égetniük” a fölszerelt friss erőket. Vagy meg kell próbálni máskor, máshol, máshogy. A kiépített védelmi vonalak mindenesetre történelmileg nem arról híresek, hogy megrohamozták és áttörték őket, ezeket meg szokták kerülni.
Az elmúlt hetek talán legfontosabb katonai fejleménye az a múlt csütörtöki ukrán rakétacsapás volt, amely megrongálta Csongarnál a Krím-félszigetre vezető egyik útvonal hídját. Mit árul el ez a húzás az ukrán hadvezetés lehetséges terveiről?
Ugyanazt látjuk, mint a tavaly őszi Herszoni ellentámadásnál. Az ukránok egyik leghatékonyabb eszköze az, hogy a frontvonal mögötti térségben az oroszok logisztikai utánpótlását nehezítik meg. Ezt nyilván az infrastruktúra pusztításával tudják a legjobban megoldani. Itt két lehetséges támadási felületet látunk. Az egyik az a vasútvonal, ami Oroszországból az Azovi-tenger partjával nagyjából párhuzamosan kelet-nyugati irányba fut, és részben a Krímben, részben pedig a Zaporizzsjai és a Herszoni területen állomásozó erők ellátásának ütőere, de az ukrán erők most még messze vannak ahhoz, hogy ezt a vasútvonalat tűz alá tudják venni. A másik ilyen ütőeret a Krím félszigetet a szárazfölddel összekötő utak jelentik, amelyek támadásával kettős problémát tudnának okozni. Egyfelől meg tudják akadályozni, hogy az oroszok a 2014-ben annektált Krím felől tudják biztosítani a tavaly megszállt dél-ukrajnai területeken harcoló csapataik utánpótlását. Másfelől megnehezíthetik az orosz erők esetleges visszavonulását a Krímbe.
Csiki Varga Tamás
Az NKE Stratégiai Védelmi Kutatóközpontjának főmunkatársa. Kutatási területe az európai védelempolitika, ehhez kapcsolódóan a NATO, az amerikai nagy stratégia, egyes európai államok – például Németország – védelempolitikája és a közép-európai védelmi együttműködés.