Dezső András immár negyedik bűnkönyvét olvasva a viccbéli Móricka ugrott be, akinek mindenről ugyanaz jut az eszébe. 2012-es őrizetbe vétele, majd letartóztatása után egy csapásra mindenki – nyomozók, egykori bűntársak és nyomukban a média – a 90-es évekbeli olajszőkítési és halasztott vámfizetési ügyek (mindkettőt a pártállástól független politikai „elit” tette lehetővé, és vette le róla a tejfölt, természetesen) zászlóshajójának számító Energol Rt. „marketingigazgatóját" tette meg a mocskos, egyes azóta is megoldatlan alvilági ügyek legfőbb bűnbakjává. Nagy hirtelen – hiszen csalási és egyéb bűncselekményeinek elévülése miatt valószínűleg ugyanúgy felmentették volna, mint bűntársait – a másfél évtizedig kőgazdagként élő Portik Tamásban vélte megtalálni a magyar rendőrállam a húsz évvel korábbi leszámolások, politikusok elleni robbantásos merényletek kizárólagos felbujtóját. Mintha csak a NER propagandagépezete tervezte volna meg (projektfelelős: Pintér Sándor belügyminiszter), hogy egyetlen személyt tegyen felelőssé minden olyan bűncselekményért, amelyekben két évtizeden át elfuserálták a korrupció bűnétől gyakorta maguk is érintett rendőrök és ügyészek a nyomozást. Ha felbujtónk magányos antihős, mi lehetne más a végrehajtó? A magyar kriminológia történetének bérgyilkos leglegjére, a szlovák Jozef Roháčra osztotta a magyar bűnüldözés, következésképpen Dezső oknyomozása is ezt a korántsem jelentéktelen epizódszerepet. Az is kiderül a könyvből, hogy akadtak erre más alkalmas jelöltek is szép számmal, de Portik castingján mindig Roháč volt a befutó. Példátlanul sikeres sicario karrier!
Olyan egyedüli és nélkülözhetetlen közellensége lett nagy hirtelen Portik a hazai bűnüldözésnek és igazságszolgáltatásnak – remélem az olvasó kihallja ezekből a szóösszetételekből az állam romlott cinizmusát –, amilyen a politikai szcénában a mai kormányzópárt díszpintyeinek (akarom mondani díszkígyóinak) az őket korábban keblén melengető Soros György. A goebbelsi manipulációt kopírozó magyar korporatív-fasiszta rezsim gyorsan rájött, fölösleges bonyolítani az átlagállampolgárok számára amúgy is átláthatatlan piszkos ügyeket, kifizetődőbb ezeket one-man-showá egyszerűsíteni, hogy a hülye is értse. Aztán már kollektíven lehet wooduzni az áldozatot.
Az egykori Szondi utcai, telefonfülkéket fosztogató utcakölyökből a húszas évei közepére az olajbizniszből önmagát több száz milliomossá kinövő Portik persze nem áldozat. Mi több, egy hendikepes, frusztrált, de fejlődőképes bűnözői karakter. A magyar kriminológia Julien Sorelje. De annak, aki a korszakot aktívan megélte – sajnos nem belülről, tehetős „üzletemberként” vagy úgynevezett sztárnyomozóként, csak kispénzű újságíróként –, mégis túl kereknek tűnik így ez a bűnmese. Végig ott motoszkál bennem, hogy mintha a magyar Pulitzer-emlékdíjas szerző is igyekezett volna elvágni a látszólag sehova sem vezető, elvarratlan szálakat. Ez persze valahol érthető, hiszen olvasmányos bestsellert írt, nem kételyekkel teli, az ítélkezéstől ódzkodó szociológiai-kriminológiai tanulmányt, vagy olyan érzelmes nonfictiont, mint Truman Capote klasszikusa, a Hidegvérrel. Márpedig a szórakoztató tényirodalom esetében műfaji követelmény, hogy legyen egy olyan központi figura, aki elviszi a hátán a sztorit. Lehetőleg ne legyen túl bonyolult személyiség, hogy a szenzációra kiéhezett leendő olvasó is követni tudja. És erre a főszerepre Portik Tamás maximálisan alkalmas volt.
Az olvasó falja majd ezeket a történeteket, és aligha fog saját emlékeibe elkalandozni, ahogy a recenzens, aki maga is látott a Portik-sztoriban is gyakorta emlegetett bárpulton, íróasztalon lezserül elheverő stukkereket, a hozzájuk tartozó üzletemberekkel együtt.
Például a Váci utcai Labirintus étteremben a kilencvenes évek közepén, ahol a tulajdonosok kérésére voltam jelen a Magyar Narancs riportereként, amikor megjelent Vizó, azaz Vizoviczki László. Az akkor még korántsem nagymenő, később szintén bebukott diszkómogul diszkréten és udvariasan az épp nemzetközi körözés alatt álló Portik nevében tett a vendéglőre vételi ajánlatot a fiatal házaspárnak. Nem sokat lacafacázott, közölte, hogy a Belváros homogenizálása folyik részükről, ugyanazt csinálják, mint annak idején Lucky Luciano Las Vegasban: ötszáz méteres körzetben az összes szórakozóhelyet felvásárolják. Befektetik, tisztára mossák az olajos pénzeket. Ahogy a mai Magyar Nemzeti Cosa Nostra a közlóvét.
Úgyhogy a hátteret alaposabban ismerőnek korántsem tűnik úgy, hogy Portik Tamás lenne a címbeli nagyfőnök. Ez még a saját vállalkozásuk esetében sem volt így. Az Energol Rt.-ben az olajügyekben felmentett két főnök, Drobilich Gábor és Ferencsik Attila, a Brazil is súlyosabb kaliberek voltak nála. Nem is beszélve a valódi, csupa nagybetűs nagyfőnökről, a hazai bűnözés, akarom mondani bűnüldözés, Portikékat mára már a vagyonával is leköröző, immár többszörös milliárdos rendíthetetlen állócsillagáról. Akit egykori kollégái a háta mögött mindenféle beceneveken emlegettek. Igen a jelenlegi belügyérről, Pintér Sándorról van szó, aki a neki üzleti ügyekbe keresztbe tevőket – fehér ember nem felejt – mindig könyörtelenül megbüntette. Erről az alvilágból Portik mellett a legtöbbet Tasnádi Péter tudna mesélni.
A homogenizálás a médiapiacon is ezerrel zajlott az idő tájt. Számomra a regényesen pörgő nonficion legizgalmasabb, talán legalaposabban feltárt epizódja a Fenyő-Gyárfás-Portik-trió bíróságilag máig lezáratlan kavarása Jozef Roháč (beceneve: Patkány) szlovák bérgyilkossal, Tasnádi maffiavezérrel és az ő egykori általános iskolai osztálytársával, Kovács Lajos nyugalmazott életvédelmis ezredessel súlyosbítva. Nos, a Mercedesében a Margit utcában agyonlőtt médiacézár asztalán nem csak a Fenyő-gyilkosságról könyvet író Kormos Valéria látott kézifegyvert, hanem a Népszava Szép Szó rovatába történő átigazolásunkkor, pár nappal a gyilkosság előtt mi is, kolléganőmmel. (Ő annyira megijedt ettől és felháborodott ezen, hogy hiába nyugtatgatta a nagyszerű szerkesztő, Boros István, nem szerződött a napilaphoz.)
Portik hiába szerette magát kedvenc filmje nyomán Tony Montanának, a sebhelyesarcúnak láttatni. Ifjúkori, indulatainak parancsolni nem tudó agresszivitása sokkal inkább egy másik maffiafilm, a Nagymenők Joe Pesci által megformált pszichopatáját, Tommy DeVitot juttatja az olvasó eszébe. Kár, hogy Dezső Andrásnak nem sikerült beszélgetnie főhősével, hogy megkérdezze tőle, valójában kicsoda is ő.
(Dezső András: Nagyfőnök – Portik Tamás és körének felemelkedése és bukása. 21. század Kiadó, 2023)