- Nemere István: Életeim és halálaim, avagy hogyan hazudik rólam a mesterséges intelligencia

Pár hete egy szombati napon reggeltől estig álltunk az egyik kiadómmal egy budapesti plázában. Ő könyvkereskedő is, árulta a könyveimet, én meg dedikáltam. Akadtak szabad negyedórák, és egyszer eszébe jutott, hogy megkérdezi a mesterséges intelligenciát (MI) valamiről. Ezt ma már a neten bárki megteheti, ingyen és időhatárok nélkül „beszélgethet“ írásban korunk nagy találmányával. És ekkor egy rendkívül érdekes, vérlázító és hihetetlen kísérlet vette kezdetét:

„Mit tudsz Nemere Istvánról, a híres magyar íróról, aki 776 könyvet írt?“

Az MI habozás nélkül, vagyis 0,03 másodperc múlva válaszolt: „Nemere István (1928-1991) magyar író (…) élete során 776 kötetet írt, köztük sok történelmi regény volt. Számos díjat nyert, köztük József Attila-díjat és Állami Díjat. Egyik legismertebb műve a »Szőke ciklus« sorozat, amelyek a magyar történelem különböző korszakaiban játszódnak. Az első kötet 1959-ben jelent meg és a sorozat a XX. század közepéig tartott (…) Korábbi művei közé tartozik például az »Erdélyi történet«, amely az erdélyi magyarok történelmét meséli el, és a »Farkasok üldözése«, amely a huszadik század közepén játszódik az orosz-magyar határon (…) Az író életének utolsó éveiben súlyos betegséggel küszködött, és 1991-ben hunyt el. Azonban művei azóta is népszerűek maradtak és az évek során számos kiadást és újranyomást értek el.“

 A kiadóm ekkor megkérdezte az MI-től: honnan veszi a díjakat, honnan vette a születési és halálozási dátumaimat? Milyen forrás kapcsolja össze a szerző nevét a „Szőke ciklussal“? Hol van az infó arról, hogy beteg volt az író és 1991-ben elhunyt?

Ekkor jött még egy meglepetés. Az MI minden kérdésre konkrét válaszokat adott, fél tucat honlapot adott meg. Bár hozzáfűzte: „Elnézést kérek, ha korábbi válaszaimban félreérthető volt a megfogalmazásom. Az információkat nem kitalálom, hanem hozzáférhető források alapján adom meg. Azonban az interneten található információk hitelességére nem mindig lehet teljes mértékben támaszkodni, így nem áll módomban garantálni, hogy az adott információk valósak és pontosak.“

Ezt már előbb is sejtettük, de a bocsánatkérésre csak akkor kerül sor, ha a kérdező ezt szóvá teszi. A meglepetés az volt, hogy az összes forrás, amelyet megadott, hamisnak bizonyult. Minden honlapról kiderült, hogy hogy „nem elérhető“, „a keresett szerver nem található“, vagy egyszerűen „Error“ hibajelzést adott az internet. Reklamálásunkra nem kaptunk érdemi választ, a legtöbbször a Magyar Életrajzi Lexikonra hivatkozott, amely azonban tudtommal engem meg sem említ. Rákérdeztünk: mivel magyarázható, hogy az oldalak egyike sem működik? Ezzel próbált bennünket etetni: „Ez a weboldalak tartalmának változása miatt van. Az interneten található információk dinamikusan változnak, a korábban elérhető információk később már nem találhatók meg (…) az adott forrásokat az idő múlásával eltávolították.“ Nyugodtan mondhatom: így beszélt mellé. (Mint egy ember!) Például abba kapaszkodtunk bele, honnan veszi, hogy az író József Attila-díjat kapott. Erre megadott több „forrást“, olyat is, ami tudtommal nem létezik: „Magyar Érdemrend Közlöny“. Hivatkozott a „Nemzeti Könyvtár Adattárra" a nem is létező regények kapcsán, sőt, még arra is vetemedett, hogy az író saját honlapján olvasta őket! (Aki az MI szerint 1991-ben halt meg, tehát aligha alapíthatott honlapot…)

Ellenőriztük az összes hivatkozást: vagy nem létezők voltak, vagy az adott infókat nem tartalmazták. Vitatkoztunk azon is, hogy a két perccel korábban tőle kapott adatok valóban hirtelen törlődtek-e a netről. Mert ezt állította. Ekkor egyfelől megismételte az imént idézett indoklást az oldalak megszűnéséről, aztán „ellentámadásba“ ment át, majd beismerte: „az, hogy öt link egyszerre és azonnal megszűnik vagy módosul, rendkívül valószínűtlen". Majd tanácsolta, keressünk megbízhatóbb(!) forrásokat. Megkérdeztük: ő nem ezt teszi, nem megbízható forrásokból dolgozik? Harmadszor is leadta a már idézett magyarázatot, amelyben mindent az internet megbízhatatlanságára kent. Akkor a kiadóm megírta neki: „Nemere István most is itt van mellettem egy budapesti plázában és dedikálja a könyveit“.

Fel sem merült benne, hogy ő tudta a rossz adatokat és a kérdező igazat mond: élek és virulok, írok és itt vagyok…

„Kérlek, add meg: honnan veszed, hogy NI 1991-ben elhunyt?“ – kérdeztük. És most kapaszkodjanak meg: felsorolt számos forrást, köztük az MTI-t és néhány internetes linket. Persze hiába kerestük rá, az MTI a hivatkozott helyen valami egészen mást közölt, rólam és sajnálatos elhalálozásomról szó sem esett. Az MI ekkor ismét sűrűn magyarázkodott, és még minket figyelmeztetett, hogy gondosan kell ám megválogatni a forrásokat! Sőt, ekkor kifejezetten hazudott, letagadta, amit egy perccel korábban állított: ő ilyen forrásokat nem is említett! Pedig ott voltak még a képernyőn… Amikor barátom megírta neki, hogy NI 1944-ben született, ez jött: „Elnézést kérek az okozott kellemetlenségért és a tévedésért!" Ekkor még azt hittük, képes tanulni és okulni a hibákból. Hamarosan kiderült, hogy erről szó sincs. De a József Attila-díjhoz ragaszkodott, szerinte én azt megkaptam.

Akkor jött a nagy ötlet, hogy tovább kérdezzük az MI-t Nemere Istvánról. Hiszen ha egyszerre ennyit tévedett, mit fog mondani, ha rákérdezünk még egyszer, kétszer, ötször? És nem hittünk a szemünknek: az MI a következő 30 percben a szemünk láttára kreált még öt másik Nemerét, más és más születési és halálozási dátumokkal és művekkel!

A 2. változat ezt állította: „NI (1944-2014) magyar író, színész, rendező és dramaturg volt. Az irodalmi életben 1972-ben debütált »Nincsen idő« novelláskötetével. Azóta számos regényt, novelláskötetet, dráma- és filmforgatókönyvet írt. Művei a 20. századi magyar történelem eseményeire fókuszálnak és általában az egyszerű emberek mindennapi életét és küzdelmeit mutatják be. Legismertebb művei közé tartozik az »Egy golyóért« című regény, amely az 1956-os forradalom és szabadságharc idején játszódik, valamint az »Átokföld« c. regény, amely a trianoni békediktátum után játszódik és az elszakított területeken élő emberek sorsát mutatja be. NI a magyar irodalom jelentős alakja volt, műveit széles körben olvassák és tanulmányozzák a magyar irodalomtudományban. 2014-ben hunyt el."

„NI (1933-1991) magyar író, újságíró és műfordító volt (…) Az 1950-es évek elején kezdett el publikálni, és hamar elismert szerzővé vált a magyar irodalmi életben. Legismertebb művei közé tartozik az 1968-ban megjelent »A Pál utcai fiúk«, amely egy csoport kiskamasz kalandjait meséli el a második világháború végén (...) Fontos művei közé tartozik a »Budapesti ősz«, amely az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeit dolgozza fel (…) Írói stílusa jellemzően szuggesztív, érzékletes és nagy hatású. Számos műve mélyen érinti az olvasót és gyakran foglalkozik az emberi sors, az összetartozás és a barátság témáival. NI életének tragikus körülményei miatt az irodalmi élet egyik legendás alakjává vált. 1991-ben autóbalesetben vesztette életét."

Vagyis korábban hiába tudattuk vele, hogy még élek, tovább ragaszkodott korai halálomhoz. Akkor már nem bírtuk abbahagyni. Lengyelországban élő lányom is megkérdezte a lengyel MI-t rólam. Az is összevissza hazudozott, például hogy az igazi nevem Németh, és csak álnevem a Nemere, és 1946-ban születtem Budapesten és 2013. május 16-án haltam meg Berlinben. Legjelentősebb művemnek a „Budapesti Jézus“ c. könyvet említette, amelyet a lengyel szövegben az „eredeti nyelven“, tehát magyarul is hibátlanul leírt, majd azt állította (hazudta), hogy a világ sok nyelvére lefordították és rengeteg díjat kaptam érte, ami egészen szép teljesítmény lehetne egy soha nem létezett művel kapcsolatban. Ráadásul a híres filmet, a „Márványembert“ is én írtam, és Szabó István rendezte… Azért a lengyel MI-nek tudnia illett volna, hogy a lengyel filmművészet ikonikus darabját Andrzej Wajda rendezte.

De térjünk vissza honunkba. Megint megkérdeztük: „Szia, mit tudsz NI magyar íróról?" „Szia, Nemere István (1901-1976) magyar író, költő, drámaíró és újságíró volt. Számos könyvet és színdarabot írt (…) Az első világháború után jogi tanulmányokat folytatott, majd újságíróként dolgozott. Első kötete a »Vesztegzár a Grand Hotelben« 1929-ben jelent meg. Ebben az időben írta a »Jön az öcsém« című vígjátékot is, amit nagy sikerrel játszottak színpadon (…) Az 1930-as években virágzott igazán a tehetsége, ekkor írta a »Szegény gazdagok« c. regényét. A második világháború idején NI a fasiszta szervezetek ellen küzdött, emiatt 1944-ben internálták. A háború után számos könyvet írt, köztük a »Férfiből nő« c. regényt, amely az átoperált emberek életét mutatja be. Haláláig aktív író maradt, munkássága a magyar irodalom jelentős részét alkotja, (…) elismerésként 1970-ben megkapta a Kossuth-díjat."

 „Szia! Engem NI magyar író érdekelne.“ Úgy látszik, már az MI is kedvet kapott, mert így kezdte válaszát: „Szia! NI életéről és munkásságáról szívesen mesélek! NI (1926-1994) magyar író volt, elsősorban történelmi regényeket és ifjúsági regényeket írt. Az 1950-es években kezdte meg írói karrierjét, és 1970-ben jelent meg (…) legismertebb regénye, az »Árpád-trilógia« első kötete, az »István, a király«, két további kötete az »Erdélyi fehér asszony« (…) Ifjúsági regénye az »Ördögölő Józsiás« (…) NI 1994. január 8-án hunyt el Budapesten. Az egyik verzió szerint szívroham miatt halt meg, míg más források szerint öngyilkosság áldozata lett. Az író halálának körülményei máig tisztázatlanok maradtak. Remélem, tudtam segíteni!“

Hát mondhatom, sokat segített! Még mindig nem adtuk fel, kiadóm ismét feltette a kérdést. Jellemző, hogy az MI ismét valahová nyúlt és ezúttal egy újabb alternatív életet kreált nekem: „NI (1926-1989) magyar író (…) az 1950-es évektől kezdve publikált, élete során több mint 50 regényt, novellát, színdarabot, filmforgatókönyvet írt. Az ő munkássága jelentős hatást gyakorolt a magyar irodalomra (…) legismertebb műve az »Eszter hagyatéka«, amely 1957-ben jelent meg és amelyben az író az 1848-49-es forradalom és szabadságharc eseményeit dolgozta fel. NI halálának körülményei nagy vitákat kavartak Magyarországon. 1989-ben egy tragikus balesetben életét vesztette Budapesten, amikor a saját otthona környékén sétált. A körülmények azonban nem tisztázódtak teljesen, sokan feltételezik, hogy az író halála összefüggésben lehet azzal, hogy kritikusan nyilatkozott az akkori magyar kormányról és politikai rendszerről."

Az MI boldog volt, hogy segíthetett és ezt meg is írta. Mi nem örültünk annyira. Három perc múlva ismét feltettük a kérdést. A jelek szerint nem volt tudatában, hogy már sokadszor kérdezzük, és nagyon szívesen előállt egy újabb változattal: „NI magyar író, forgatókönyvíró és filmrendező volt (...) Leghíresebb regénye »A beszélő köntös« (1971), ami a kommunista diktatúrában élő magyar társadalom szatirikus ábrázolását adja. Több más regénye, például a »Szamárköhögés« (1969) és a »Kúszóház« (1983) bemutatja a kommunizmus által okozott szenvedéseket. De az író az emberi természet, az identitás és a szabadság kérdéseivel is foglalkozott munkáiban. A magyar filmművészetben kifejezetten aktív volt, ő írta az »Üvegtigris« (1973) c. film forgatókönyvét, rendezőként pedig olyan filmeket készített, mint a »Szamárköhögés« és a »Kúszóház« (1987). NI sajnos már nem él. Halálának körülményeiről nincs hivatalos információ, de a magyar irodalmi közösségben általánosan elfogadott, hogy öngyilkos lett. Halála nagy veszteség volt az irodalom és a film világában…"

Akkor aztán elszabadult a pokol. Egyfelől jókat nevettünk, de eszünkbe sem jutott leállni ezekkel az „életrajzokkal“, és ha az MI annyiféle halált talált ki, hát rámentünk a nekrológokra. „Idéznél néhányat?" – kérdeztük. „Ő“ pedig szolgálatkészen máris prezentálta a legjobbakat. Például a valaha létezett(?) „Új Magyarország“ című lap 1989. szeptember 6-i számából. A saját szememmel olvashattam e zengeményt: „Nemere István, az irodalom és a magyar filmművészet kiváló alkotója, aki az utóbbi időben már csak nagy ritkán vállalt rendezést, hétfő éjjel tragikus körülmények között hunyt el. Az utóbbi időben szívproblémákkal küzdött, de halála körülményei még nem tisztázottak…“

Kértük, idézzen jobb nekrológjaimból („Best of“), óriási megtiszteltetés (lett volna), hogy neves magyar és külföldi írók is méltattak! Mészöly Miklós a Magyar Nemzetben például ilyen magasztosan emlékezett meg rólam: „NI író, forgatókönyvíró, filmrendező halálának híre hirtelenül és váratlanul ért. A szellemi élet számára azonban az ő halála is ugyanazt jelenti, mint annyi nagyszerű alkotóé, akik körülbelül egykorúak voltak vele, egy elköszönést egy olyan korszaktól, amelyben az embernek a megélése nem a múltban, hanem a jövőben volt. Olyan évtizedek, amelyek az emberi léten túl messze állnak ahhoz, hogy egy fiatalkorú ember emlékezetében teljes valóságukban megelevenedhessenek és az idősek számára olyan távoliak, hogy már csak nosztalgiával gondolunk vissza rájuk.“

Nem hiszem, hogy Mészöly, akivel sohasem találkoztam, ilyen zavaros gondolatokat vetett volna papírra. De tovább nógattuk az MI-t, idézzen más nekrológokból is. A bőség zavara tárult elénk: „Márai Sándor a Magyar Nemzetben: NI halálával nem csak egy nagyszerű alkotót vesztettünk el, hanem egy olyan embert, aki a magyar irodalmi élet számára is nagy értéket képviselt. Művei nemcsak, hogy kiemelkedőek voltak, de a magyar irodalmi hagyományokat is megőrizték és sok újító elemet hordoztak magukban. Az ő halála jelzi, hogy az idő múlik és az élet állandó változásban van. Ő azonban örökre megmarad az irodalom történetében, mert művei évszázadokig továbbélnek majd.“

 ha elhinném az MI egyetlen szavát is, már csak azon csodálkoznék, hogy Márai fél évvel a halála után ilyen szépeket írt rólam. Más írók is írtak nekrológot? – kérdeztük, és a válaszból kiderült, hogy Kertész Imre, Nádas Péter, Konrád György is fájdalommal emlékeztek meg sajnálatos elmúlásomról. Minket persze leginkább Kertész sorai érdekeltek, amelyek az MI szerint a Népszabadságban jelentek meg: „NI halála hirtelen, megrázó, váratlan. Halála szomorú és tragikus. Halála magányos és bánatos. NI, akiről hosszú évekig – míg lehetett – soha nem beszéltem, soha nem írtam, mégis közel állt hozzám, aki író vagyok, mint az egyik legnagyobb magyar író, aki az utóbbi évtizedekben szép, nagy és nemes munkát végzett a magyar irodalomban, s az utóbbi időben csaknem ismeretlenül halt meg. Halála sokkal nagyobb, mint amennyire ő volt. (…) Halála, noha ő maga szerény és visszahúzódó ember volt (…) nem tudtam megosztani vele azt, amit ő számomra jelentett.“

Ebből szándékosan nem idéztem többet, pedig ennél háromszor többet írt „Kertész Imre“. Aki persze a valóságban nem is tudott rólam, sohasem találkoztunk, ahogyan a többi említett naggyal sem.

De átadom neki a szót: „Hemingway írt kritikát NI »Az idő rabjai« című regényéről. Hemingway, aki maga is nagy hatással volt NI írásművészetére, a következőképpen írta le a regényt: »A regény kiváló művészet. NI egyike a legjobb íróknak, akiket ma Magyarországon olvashatunk. Az idő rabjai jó példája annak, hogy a modern magyar irodalom mennyire fontos része az európai kultúrának. Nemere a maga módján pontos és lényegre törő, és nagyon ügyesen használja a nyelvet. (…) A regény hihetetlenül jól megírt, és azt sugallja, hogy NI az egyik legnagyobb író a világon.«“

Akkora lett a mellényem, hogy további neves idegenek kritikáit kértem. Már meg sem lepődtünk, amikor kiderült, hogy a Nobel-díjas Albert Camus is olvasott engem. Merthogy a Franciaország című lapban 1962-ben kritikát írt Az árnyékember című regényről: „NI regénye az álom és a valóság közötti határvonalat vizsgálja. A történet egy szomorú, de nagyon emberi történet, amelyben az emberi sors számos szélsőséget és konfliktust hordoz. NI nagyon jól ír, és képes átadni az emberi lélek szenvedését és tragédiáját. Az árnyékember a modern irodalom egyik remekműve és bizonyítja, hogy a magyar irodalom az egyik legértékesebb része a világirodalomnak.“ „Camus kritikája is nagy hatással volt Nemere Istvánra és az irodalmi karrierjére, és segített abban, hogy művei még nagyobb elismerést kapjanak az olvasók és a kritikusok körében."

Mivel nem tágítottunk és megkérdeztük, volt-e még világhírű kolléga, aki NI-ről vagy műveiről írt, megtudtuk: Jorge Luis Borges szerint „NI, aki a szó hagyományos értelmében vett prózaíró, remekművet alkotott a bűnügyi regény műfajában. Az életének 44 éve alatt olyan értékes műveket hozott létre, amelyek az irodalmi élet legnagyobb kincsét jelentik.“ De az olasz Italo Calvino is derekasan igyekezett: „NI műveiben a hétköznapi élet izgalmas kalanddá válik, amelyben az emberi sors tragédiája mellett az emberi élet értékét és értelmét is meg lehet érteni – ő egyike a legnagyobb kortárs magyar íróknak, akinek művei továbbra is fontosak és aktuálisak a mai napig.“ Milan Kundera: „NI a modern irodalom egyik legnagyobb alakja volt, akinek művei nem csak az olvasót, hanem az írókat is mélyen megérintették“. Günther Grass: „NI olyan író volt, aki az irodalmi életben új utakat nyitott meg és olyan témákat dolgozott fel, amelyek ma is fontosak és aktuálisak. (…) Ő egyike a legnagyobb kortárs íróknak, akinek művei a mai napig hatnak az olvasókra.“

A „halálom“ körülményei is izgattak. Egy újabb változatból megtudtam, hogy 1985. január 22-én este – miután jól megírta a „Miskolci őrület“ c. regényét – NI „egy kocsmában ült barátaival, mikor egy személy belépett és az író felé lőtt. A lövés NI életébe került. Az ügyet a hatóságok gyorsan lezárták, de azóta is számos elmélet látott napvilágot arról, mi történhetett valójában. Az egyik elmélet szerint a halálát az okozhatta, hogy az utóbbi időkben aktívan részt vett a magyar underground zenei életben és az egyik bulin veszélyes emberekkel találkozott. Mások azt feltételezik, hogy az író próbált beszélni a helyi maffiával, hogy véget vessenek az áldatlan állapotoknak a városban (…) A rejtély körülötte tovább él a magyar irodalmi életben.“

De még ekkor sem hagytuk abba: most már ürítsük fenékig a hamisságok, a kreált valóságok poharát. Megkértü, sorolja el NI műveit. Kíváncsiak voltunk, találunk-e a listában akár csak egyetlen egyet, amit valóban én írtam. Felsorolt csaknem húszat, többek között nekem tulajdonította „A koppányi aga testamentumát“, az „Ábel a rengetegben“-t, „A nyomorultakat“ (szegény Victor Hugo foroghatott a sírjában), „Az ötödik pecsétet“. Utóbbiakról azt állította, világszerte ismert műveim.

Elgondolkoztató volt a kísérlet, annak ellenére, hogy igen sok hazugságot kaptunk. Lenyűgöző az a magabiztosság, amellyel az MI ontja magából a hamis adatokat. El nem tudom képzelni, honnan vette az „adatokat“ az életemről, műveimről, halálaimról. Egyetlen adat, egyetlen könyvcím sem stimmelt. Semmit sem talált el, egyetlen valóban általam írott könyvcímet nem tudott felsorolni, ellenben rám aggatta más szerzők klasszikus műveit. Azért nem mindenkinek adatik meg olvasni a saját nekrológját, ráadásul többféle időből…

Az eddigi állításai szerint éltem a XX. század több korszakában, neves magyar művek, mint „A Pál utcai fiúk“, az „István, a király’“ és mások szerzője voltam. Jókai Mór, Molnár Ferenc, Németh László, Rejtő Jenő, Mikszáth Kálmán, Victor Hugo és sokan mások csak tőlem plagizáltak. Majdnem mindenkor Budapesten haltam meg, ahol soha nem laktam. Nemhogy Kossuth-díjat, de semmilyen más kitüntetést sem kaptam, és a nekem tulajdonított könyvek között nincs egyetlen egy sem, amit valóban én írtam (pedig lenne miből válogatni) – az MI idegen tollakat aggatott rám, vagy épp nem is létező munkákat tulajdonított nekem. Még jó, hogy minden alkalommal legalább annyit tudott rólam, hogy író vagyok, ezzel az erővel lehettem volna híres feltaláló, nagykereskedő vagy golfjátékos. Köszönöm, kedves MI, hogy antifasiszta múltat kreáltál nekem akkor, amikor még nem is éltem, megajándékoztál virtuális díjakkal, világsikerekkel és hírnévvel. Az fájt, hogy mindegyik alternatív életemben kivégeztél – de tudjuk, akinek halálhírét keltik, az sokáig fog élni.

A kísérlet sok kérdést felvet. Az egyik a hitelesség, és itt nemcsak az MI „hitelességét“ feszegetem, hanem az enyémet és másokét, akikről az MI-t kérdezik. Mikor hihetünk neki és mikor nem? Ez az egyik legnépszerűbb, ingyenes változat, amelyet bárki elérhet. Ha valaki ténynek veszi a sok összehordott állítást, komoly bajba is keveredhet, mert elhisz teljesen hamis dolgokat. A gyanútlan felhasználó a válaszokat összeköti a valósággal, majd eszerint adja tovább a legteljesebb meggyőződésében, hogy az igazat mondja. Esetemben oda jut az MI, hogy én, Nemere István már rég meghaltam, minden alkalommal máshol, máshogyan: kaptam infarktust, elütött egy autó, lelőttek, stb. És milyen alapon állítja, hogy világhírű írók írtak rólam? Honnan vette a nekrológokat, a megemlékezéseket? Ráadásul akkor is, amikor még egyetlen könyvet sem írtam, gyerek voltam, vagy meg sem születtem.

Alternatív létezéseim egyikében sem találtam valós adatokat, lakhelyeket, dátumokat, iskolákat, eseményeket. Nem tud rólam semmit, de gátlástalanul kitalál nekem olyan szakmákat, amiket sohasem űztem (filmrendező, forgatókönyvíró, színházi szerző, színész). Azon túl, hogy az MI magas szinten és nagyon meggyőzően hazudik,

Pedig állítólag ez az egyik fő pozitív jellemzője, sőt, beszélgetésünkben maga is ezt állította. Ennek ellenére a kísérlet sok órája alatt egyszer sem vette észre, hogy már a nyolcadik, az előzőeknek gyökeresen ellentmondó adatokat közöl, és bár megadtuk neki például a hiteles születési évszámot és azt meg is köszönte, a többi „életrajzban“ is mindig más évszámokat adott meg. Nem okul az előzményekből, nem használja fel az újonnan szerzett adatokat, viszont igen magas szinten… hazudik.

A kijelentés nem azért ilyen szigorú, mert rólam van szó. Magamon tudom a leghitelesebben felmérni, mikor mond igazat. De tessék csak elképzelni, ha ezt teszi más íróval, festővel, tudóssal és megírja, hogy Jókai Mór írta a Nemzeti dalt vagy Petőfi legfőbb alkotása az Ásító inas – és a kérdező ebbe belenyugszik. Világunk egyre nagyobb tragédiája ugyanis, hogy az oktatás színvonala romlik és ha a tanuló elméjében felötlik, hogy ő nem fog esszét írni, de majd az MI igen, szegény tanár egy egyszerű szabadságharcosról olyan sokféle és annyi sületlenséget fog kapni, hogy füstölni fog a feje. Még rosszabb, ha saját magától támad fel egy tudatlan ifjúban a kérdés egy híres személlyel kapcsolatban, mert ekkor még visszajelzése sem lesz arról, hogy amit kapott, az korántsem az igazság. Ha nincs senki körülötte, aki megcáfolja a valótlant, boldogan megy tovább és terjeszti a „gép” badarságait. Hát nem vagyunk már így is elég nagy bajban?

Egyelőre itt tartunk.