Vajon mi késztet valakit arra, hogy 2023-ban szkíta nemzetiségűnek vallja magát Magyarországon? Ezen az alapon ugyanis akár sumernek, akkádnak, vagy hettitának is tekinthetnénk magunkat; hiszen ha ma élnek közöttünk ezen ókori népek leszármazottai, akkor – a modern genetika állítása szerint – valamennyi ma élő ember a leszármazottjuknak tekinthető. Lehetséges, hogy volt valamilyen szokásuk, tulajdonságuk, amely ma is kitüntetetté teszi őket?
Szkítáknak az ókori források elsősorban a Fekete-tengertől északra, a mai Ukrajna területén élő nomád, minden bizonnyal indoiráni nyelvet beszélő népeket nevezték, akik jó kétezer éve eltűntek a történelem színpadáról. Első említésük Hérodotosztól származik; az i.e. 484 körül született görög történetíró a hagyomány szerint – Egyiptom és Mezopotámia mellett – a Fekete-tenger partvidékét is bejárta, így személyes tapasztalatairól is beszámolt kilenc könyvre osztott, Hisztoriai című művében (A görög-perzsa háború. Osiris Kiadó, 1997). Hérodotosz így ír róluk: „A szküthák rendkívül leleményesek az általunk ismert legfontosabb dolgokban, különben azonban nem érdemelnek csodálatot. Nos, azt a fontos dolgot eszelték ki, hogy aki megtámadta országukat, az többet nem tud elmenekülni, továbbá, hogy ha nem akarják, soha senki nem tudja megtalálni őket. Nem emeltek ugyanis városokat, sem erődítményeket, hanem mindig velük van a házuk. Valamennyien lovas íjászok, nem földművelésből, hanem állattenyésztésből élnek, lakni meg a kocsijukon laknak. Hogyne volnának hát legyőzhetetlenek és megközelíthetetlenek?” (IV. könyv, 46. szakasz)
Vagyis nomád életmódjuk tette őket legyőzhetetlenné, ez vívta ki az irántuk érzett kortársi csodálatot. De Hérodotosz néhány további kedves tulajdonságukat is megemlíti: „Amikor egy szkütha életében először megöl egy ellenséget, iszik a véréből. A csatában leterített ellenség fejét elviszi a királyhoz, mert a zsákmányból csak az kap, aki legalább egy fejet bemutat, más nem kap. A koponyát úgy nyúzza le, hogy a két fül körül körbevágja, majd erősen megragadja a fejbőrt és egyetlen mozdulattal lerántja a koponyáról. (…) Sokan ruhát csinálnak maguknak ezekből a fejbőrökből, amelyeket úgy varrnak össze, akár az állatbőröket. (…) De olyan is előfordul, hogy valaki az egész testet megnyúzza, a bőrt falécekre feszíti és mindig magával hordozza a lován.” (IV. 64.) Ellenségeik koponyáját gondos tisztítás után ivókupának használták, a gazdagabbak be is aranyoztatták őket: „De ilyen kupát készítenek annak a rokonnak a koponyájából is, akivel ellenségeskedésbe kerültek és őt párviadalban legyőzték a király színe előtt. Ha azután nagyon meg akarnak tisztelni egy vendéget, koponyakupát tesznek elébe, s mindjárt el is mesélik, hogy bár rokonuk volt az illető, nem maradt békében, így aztán végeztek vele. Ezt nevezik ők férfias bátorságnak.” (IV. 65.)
Bár a perzsák nem tudták legyőzni őket, a szkíták mégis gyengének bizonyulhattak. Hiszen a kedves vezető is megmondta: a gyenge népek elvesznek, az erősek megmaradnak.