- „Hollywoodban csak egyféle módszer van” – Exkluzív interjú Alicia Vikanderrel

A Karlovy Vary-i fesztivált nyitó kosztümös Firebrandben újra királynőt alakít. De eszembe jutott Alex Garlkand sci-fije, az Ex Machina is, amikor megfogalmazódott a kérdés: a kosztüm mennyire befolyásolják a színészi játékot?

Drámaian. Ha már szóba hozta az Ex Machinát: mindenki azt gondolja, hogy egy látványos sci-fi esetében mindent megoldottunk CGI-al (számítógép által létrehozott képpel), de erre nem volt meg a költségvetés. Így amit a vászon lát, az smink, teljes testet befedő ruha és extra végtagok. Minden forgatási napon hajnali háromra kellett mennem, hogy öt órán keresztül androiddá varázsoljanak és készen álljak reggelre, amikor a többiek érkeztek. De persze a kosztümök segítettek a királynővé válásban is. Két nap múlva kezdem az új filmem forgatását és az első legfontosabb lépések egyike a közös ötletelés a jelmeztervezővel. Színészként mindig egy érzést keresek, ami elvezet a karakterhez, ez mindig a jelmezes próbáknál érkezik meg. Nem csak lelkileg fizikálisan is megváltoztathat egy ruha.

Mi lesz ez az új film?

Nagyon-nagyon más, mint eddig bármi, melyben szerepeltem. A The Assessment című sci-fi teljesen független produkció, az elsőfilmes francia Fleur Fortune rendezésében. Ennyire még sosem kellett átváltoznom a kamerák előtt, mint most. Amikor elolvastam a forgatókönyvet nem volt számomra minden tiszta, de Fleur korábbi kisfilmjeit megnézve és meghallgatva az elképzeléseit a készülő mű vizualitásáról, nincsenek kétségeim.

A dán lány, amely Oscart hozott önnek, annak idején igen konfrontatív film volt, viszont hosszú távon a tolerancia és a másság elfogadásának szimbolikus műve lett. Hogy látja ezt mai szemmel?

Amikor felkértek a szerepre, azt gondoltam, hogy nem biztos, hogy egyhamar leforoghat egy ennyire nyitott gondolkodású mű, azután kiderült, hiába aggódtam. Azóta nem telik el év, hogy ne mennék el valamilyen társadalmi eseményre, ahol olyan családokkal találkozom, akiknél hasonló eset történt és a film segített nekik a lelki feldolgozásban. Talán egy kicsit jobb lett a világ tőle és ez sokkal fontosabb, mint az én Oscarom.

Eddig pályafutása igencsak változatos a nagy hollywoodi blockbustertől az aprócska művészfilmekig. Mi alapján alakítja a karrierjét? Nemrég a Tom Raider franchise-ból is kiszállt.

Érdekes, hogy mit gondolunk „nagy” produkciónak. Producerként nagyon régóta szerettem volna dolgozni Na Hong-jin koreai rendezővel, akit, ha valaki nem ismer, a Kokszongi sirató című művét csak ajánlani tudom. Tizenhat éves voltam, amikor először láttam és teljesen lenyűgözött. Aztán az életem első filmfesztiválja a Busan-i volt, ahová a Tiszta című filmmel mentem el még 2010-ben. Leesett az állam, hogy mennyi remek ázsiai film van, melyekről nem tudtam, és azóta folyamatosan pótolom ezt a hiányt. Néhány évvel ezelőtt, amikor meglapítottam a saját produkciós cégemet, összeszedtem a bátorságomat és felkértem Na Hong-jint, hogy rendezze meg egy filmtervemet és igent mondott. Lassan haladtunk és végtelenül szomorú voltam, amikor egy idő után kiszállt, mert ő eddig csak olyan filmet készített, amelyet nemcsak rendezett, hanem írt is és mondta, hogy egy gigantikus produkció van a fejében. Szomorú voltam, hogy elment, de a sors iróniája, hogy most ő kért fel, hogy legyek ennek a bizonyos, Hope című gigantikus filmjének főszereplője. Annyit árulhatok el róla, hogy különleges thriller lesz, a dél-koreai film hollywoodi verziója, mégis attól teljesen független, hiszen csak és kizárólag koreai finanszírozású. Ez a projekt most fontosabb nekem bármilyen más „nagy” filmnél.

Még Hollywoodnál is?

Elképesztően szerencsés vagyok, hogy nem kellett kétszer ugyanazt csinálnom és mindig remek rendezőkkel dolgozhattam. A karrierem elején nem voltam ennyire szabadelvű, tudatosan terveztem meg mindent, most inkább élvezem, hogy úszom az árral. Ha egy rendező azt szeretné, hogy hosszasan készüljek, akkor azt teszem, ha nem, akkor nem. Ez nem jelenti azt, hogy nem tanulom meg tökéletesen a dialógusaimat. Ez a kezdet, a következő lépés pedig, hogy elfelejted azokat. A színjátszás itt kezdődik: természetesnek kell lenned, nem technikából „megoldani”. Hollywoodban egyféle módszer van csak, ez már megvolt. Amúgy időközben gyermekem is született, anyának lenni is fontos szerep – ezt sem lehet csak úgy eljátszani.

Idén Cannes-ban volt újfent a Firebranddel. Ez a fesztivál hol helyezkedik el a szívében? Szereti ezeket az eseményeket?

Az Egy veszedelmes viszonnyal voltam először ott, egy évvel a Busan-i élmény után. Édesanyám is színész és egész életemben azt hallottam tőle, hogy a világ három legfontosabb és legnagyobb fesztiváljai Berlin, Cannes és Velence. Aztán megérkezve Cannes-ba az volt az érzésem, hogy ez csak egy butikfesztivál. Ami Európában ázsiai mértékkel nézve, nem lehet „nagy”. Busanban egy premiert nyolcezren néznek, nem ezerötszázan. De persze, ha az a kérdés, hogy Cannes fontos-e, a válaszom igen.

Férjével és családjával Lisszabonban él. Hogyhogy?

Michaellel (Michael Fassbender színész) több mint tíz évet éltünk Londonban, mely egy európai színész számára ideális volt. Szó volt arról, hogy vidékre költözzünk egyszer, de mindig halogattuk a döntést. Majd jött a Brexit és ez segített. Ekkor több barátunk Lisszabonba költözött, és mi is elutaztunk oda megnézni a várost. Aztán két hét múlva meg is vettük az új otthonunkat. Mindenkinek leesett az álla. Mit mondhattunk? Lisszabonban több a napsülés, mint Írországban vagy Svédországban. Erre senki sem tudott mit mondani!

Árulja el, hogy tudott ennyire közvetlennek megmaradni filmcsillagként?

Egyszerű. Igazi barátokkal, kedves és normális emberekkel kell körül venni magad. Természetesen sokszor találkoztam bizarr figurákkal is, de azok inkább zenészek voltak, mint filmesek. Neveket nem mondok, ne is kérdezze!