Tegnap reggel megyek le a ház elé, s habár a trolimegállóba indulok, megszokásból az épület előtt parkoló, nemrég vett, azaz „új” (17 éves) kocsimra pillantok, ami a szép gyufafej-színével messziről kivöröslik a többi autó közül. S meglátok egy papírlapot a szélvédőn az egyik szélvédőmosó-lapát alatt. A XX. században vajon kinek a hülye fejéből pattant ki az ötlet, hogy hirdetéseket tegyen az autók szélvédőjére? Vagy talán már a középkorban is ráakasztottak mindenféle hirdetést a szekerekre? Alighanem igen, hisz' az emberi agy nem változott tízezer éve – a középkorban is bosszúsan szedegethették a kocsisok a szekerükre aggatott hirdetményeket.
Kiveszem a lapát alól fecnit (rá is pillantok: eladó autót keres valaki), majd összegyűröm, és dobom is bele egy szemetesbe. Azaz csak dobnám.
Mert a meglepetéstől megáll a kezem: a kocsim belső visszapillantó tükrén ugyanis megpillantok egy plüssnyulat. Hogy' a francba került plüssnyúl a kocsim belső visszapillantó tükrére akasztva?! Eleve soha semmit nem akasztok a tükörre, én tehát biztosan nem voltam. Más viszont nem használja a kocsimat. Nem is akarok hinni a szememnek. Olyannyira nem, hogy önkéntelenül hátralépek, megnézem a kocsit, igen, ez az enyém, ez itt Gyufa, ezer közül is megismerném a színéről.
Közelebb lépek, és egészen odahajolok a bal oldali ablakhoz, onnan is nézem, hogy lóg-e valami a tükörről. És igen. Lóg. Egy plüssnyúl.
Átfut az agyamon az egyetlen lehetséges magyarázat: éjjel egy tolvaj kölcsönvette az autómat, és a nagyobb komfortérzet kedvéért kocsikázás közben föllógatta a kedvenc plüssnyusziját a tükörre, majd előzékenyen visszahajtott a Bajza utcába, hogy reggel ott legyen az autó, mintha mi sem történt volna. A plüssnyulat azonban elfelejtette magához venni.
Veszem elő a slusszkulcsot, hogy a plüsnyulat bűnjelként lefoglaljam, mikor a sebváltó mögötti rekeszben észreveszek egy energiatalos fémdobozt. Aha! Megvan a másik bizonyíték! Én ugyanis soha, se soha nem iszom energiaitalt, nyilván a tolvaj volt az, aki az üres palackot a nyuszival együtt otthagyta a kocsiban. Milyen szerencse, hogy a fémdobozon ujjlenyomat lehet. Azon tűnődöm, hogy felhívom a rendőrséget a lopás miatt, csakhogy ugye a kocsi: megvan. Nem lopták el, csak kölcsönvették. Na jó, a rendőrség értesítéséről lemondok, a hülye nyuszit és az energiaitalos dobozt azonban el akarom távolítani. Csakhogy nem nyílik az ajtó, hiába nyomogatom a slusszkulcs gombját. Biztos lemerült az elem. Lépek oda a zárhoz, beledugom a kulcsit, mikor egyszerre csak felordít mögöttem valaki:
– Hé, maga meg mit csinál a kocsimmal?!
Hátrafordulok, egy negyven körüli alak az, meglehetősen vörös fejjel.
– Már miért volna a magáé?! – mordulok rá.
– Tűnjön el, vagy hívom a rendőrséget.
– Ne vicceljen már, ez a Ford az enyém.
Mire felnevet:
– Aha, és ez mióta Ford? Nem látja, hogy Toyota?
Zavartan körülnézek és a kocsisor elején meglátom Gyufát. Az igazit. Micsoda égés. És a fejem hirtelen olyan színűre változik, mint a kocsim.