A gyerekek és pedagógusok bevonásával, interaktívan fejlesztett Kultúra Vízitúra társasjáték terve a pécsi alapítvány 2019-es projektjéből indult, melyhez az eszéki Nansen Dijalog Centarral közösen az Interreg Europe programból kaptak forrást. Az ottani eredményeket és a játékfejlesztést vitték tovább, kvízjátékosan szólva a horvát, német, cigány és magyar nemzetiségek jellegzetességeiről, egy drávai hajóverseny keretében.– Az erős pedagógiai gondolat mellett nagyon hiszünk a gamifikációban, a játékosításban. Az élményszerű, játékos tanulást jobban élvezik a gyerekek, az ismeretek is hatékonyabban rögzülnek. A társasjáték-fejlesztéssel megtörténhet a tudás átadása akkor is, ha fizikailag nem vagyunk ott – magyarázta Mester Zoltán, az alapítvány kommunikációs vezetője. A pécsi Emberség Erejével kicsiny mérete dacára az elmúlt tizenöt évben számos emberi jogi, állampolgári nevelési témában tartott edukációs foglalkozásokat eddig közel félszáz iskolában, több ezer diáknak, emellett civil szervezetek képzésével és fejlesztésével is foglalkoznak.
Olvasztótégely
A nemzetiségek történetének, hagyományainak megismerése azért is kap különös hangsúlyt Baranyában, mert itt vallják magukat a legtöbben valamely nemzetiséghez tartozónak (14 százalék – KSH, 2011). A legnagyobb, 26 ezres nemzetiség az 1720-as években a Dunán, tutajszerű hajókon érkezett, Mohács környékén (Himesházán, Bólyon, Nagynyárádon) „lehorgonyzott” német telepesek leszármazottai. A szívós-dolgos, mélyen vallásos svábok sokat tettek azért, hogy a török kiűzése után elnéptelenedett, lepusztult területeken újrainduljon az élet, hajógerendáikból építették az első házaikat és kápolnáikat. Megőrizték 10-12 generáción át a 300 évvel ezelőtti sváb nyelvjárást, sokáig népviseletben is jártak. A kitelepítéseket szinte minden baranyai sváb település megszenvedte, 1946–48 között közel 22 ezer embert raktak fel Németországba induló vagonokba, amire ma Baranya-szerte emléknapokkal hívják fel a figyelmet.
A dél-baranyai Ormánság aprófalvaiban élő cigány kisebbséghez tartozónak mintegy 18 ezren vallják magukat (5,5 százalék) – ami népességarányosan több, mint az országos átlag duplája, egyben ezek halmozottan hátrányos helyzetű kistérségek, ahol erős a szegregáció. Az itt élők inkább beásnak nevezik magukat, a roma megjelölést elutasítják (még a beás–magyar vegyes házasság is gyakoribb, mint a beás–roma), de a kutatásokban csak az 1980-as évektől kezdték őket megkülönböztetni a hazai romani cigányságtól. Noha csak 1991 óta beszélhetünk beás írásbeliségről (Orsós Anna romológus munkásságának köszönhetően), ma már államilag elismert beásnyelv-vizsgát is tehetünk.
Baranyában élnek az országban a legnagyobb számban délszlávok (7,2 ezer), köztük elsőként szerbek érkeztek 1540-től, később a rácokat nagyobb számban szorították ki innen a horvátok és a magukat sokszor horvátnak valló katolikus bosnyákok, összefoglaló nevükön sokácok. Innentől tömegesen telepítették be és adómentességgel is marasztalták a délről érkező írástudókat, mesterembereket, illetve föld- és szőlőműveseket az egyházi és világi uradalmakból a török elől északra menekült magyar jobbágyok helyére. Bosnyákok éltek még századfordulón a pécsi Tettyén, mára jórészt asszimilálódtak, sokácok azonban most is nagy számban élnek Pécsett, Siklóson és Mohácson. A délszláv háborúban is sok menekült érkezett például Siklós-Harkány környékére. Egy elbukott oszmánellenes felkelés (1688) után érkezett több bánáti bolgár család Pécsre. Bolgárkertészeteket alapítottak a Mecsek hazájukra hasonlító, mediterrán éghajlatú déli lejtőin, az általuk termelt minőség fogalommá vált.
A történelem viharainak leginkább kitett mohácsi kistérség országos rekorder: itt a lakosság 28 százaléka vallja magát nem magyar vagy nem csak magyar nemzetiségűnek (szemben a fővárosi 7 százalékkal).
A baranyai nemzetiségek (Pécsett él még lengyel, ruszin, görög és örmény kisebbség is) kiterjedt önképviselettel rendelkeznek, oktatási intézmények és kulturális egyesületek (a nemzetiségi óvodától a néptánckörig), és összesen 146 nemzetiségi önkormányzat segíti identitásuk megőrzését. Erre a kivételes sokszínűségre épít a Kultúra Vízitúra társasjáték is.
Ételeink is összekötnek
– A Kultúra Vízitúra módszertana saját, Nyirati András, az alapítványunk vezetője fejlesztette – mint korábban a Demo nevű közélet-szimulátor társas- és több játékunkat is –, és Nagy Erika töltötte fel tartalmilag. A társas eleve úgy készült, hogy más folyóra vagy tájegységre is könnyen adaptálható legyen. Az általános felső tagozata a célcsoport, de már készül egy juniorcsomag is a kvízkérdésekből.
A társas játszható otthon is, akár 6–120 éves korig, de hasznos, ha jelen van egy felnőtt segítő, játékmester. Zene, művészet, népszokás, gasztronómia kategóriában lehet a tudást összemérni
– sorolja Mester Zoltán. A gyerekek körében az utóbbi a legnépszerűbb. A sokác bab vagy a sváb gőzgombóc a meglepetés erejével tud hatni, amikor kiderül, ők is készítik otthon, csak épp nem így hívják.
A Kránicz Dorottya grafikus által illusztrált Kultúra Vízitúrával a 2022/23-as tanévben hat iskolában 200 gyerek játszott, de szeretnék a következő tanévben újabb tizenöt iskolába eljuttatni, ezért indítottak adománygyűjtő kampányt. Az önkéntes játékmesterek egy iskolában legalább két osztályban tartanak foglalkozást, a módszertan mellett a játék négy példányát is átadják, egy ilyen alkalom költsége így százezer forintra jön ki. Az angolszász országokban a magán-adománygyűjtésben nálunk jóval előrébb járnak, az utóbbi években azonban már megjelentek itthon is a követi kampányok. Ilyenkor valamilyen teljesítmény elérésével ösztönzik ismerőseiket, hogy adakozzanak. Eddig tizenhárom követ vállalta, hogy az alapítvány javára száz-százezer forintot gyűjt személyes kampányában.
– Van ennek közösségformáló, összetartó ereje is, ami jó érzést kelt a résztvevőkben. Mi annyit mondtunk, hogy jöhet bármilyen vizes vagy hajózásos célkitűzés, ami játékhoz kapcsolódik, és legyen vidám, vicces, könnyed. Ebben nem feltétlenül a pénz a legfontosabb, hanem hogy minél többen értesüljenek a társasjátékunkról. A civil szervezetek kiszorítását az oktatásból sajnos a saját bőrünkön tapasztaltuk. Megfogyatkoztak a régi, tízéves kapcsolataink, az együttműködések nehézzé váltak. Most kevés iskolában tudunk jelen lenni, viszont a pedagógusok közül sokan civil kurázsiból is kijönnek hozzánk, és iskolán kívüli tevékenységként szeretnének ezzel foglalkozni, így nem kerülnek konfliktusba a tankerülettel. Ez a játék nem érint érzékeny vagy tabutémákat. Teljes mértékben transzparens, a hangsúly a nemzetiségi kulturális örökségen van, mégis sok helyen falakba ütköztünk – érzékelteti helyzetüket Zoltán.
Punya a kuptorban
Nyirati András arra vállalkozott, hogy óriási zöld, felfújható krokodil barátjának („akiről” a társasjáték egyik bábuját is mintázták) megmutatja a világot, és mindenféle kalandokba keverednek együtt. Molnár „Csuszika” Mónika, az alapítvány korábbi ösztöndíjasa százszor lecsúszik a siklósi strandfürdő piros óriáscsúszdáján egy délután alatt, ha sikerül összeadni a kitűzött összeget. Putz Ádám, a pécsi Közösség a Pedagógusokért mozgalom alapítója búvárfelszerelésben, Búvár Kendként készít vicces interjúkat szárazföldön és vízben is, hogy a társasjáték eljuthasson a Pécsi Mátyás Király Utcai Általános Iskola nebulóihoz. Biacsics Renáta, a Renyagyár grafikusművésze a támogatásért cserébe folytatásos képregényt rajzol, egyik grafikáján a beás Kis Hableány is feltűnik az ő csillámúszógumin ringatózó alakja mellett.
– Olyan kihívást kerestem magamnak, amely régóta a szívügyem. Főzni fogok, méghozzá olyan ételeket, amelyek könnyen elkészíthetők a kánikulában, és a beás, horvát, német és magyar gasztronómia továbbgondolásaként is megállják a helyüket – ígérte Király Kinga Júlia marosvásárhelyi születésű író, műfordító. Szigorú költségkeretet is szabott: fejenként 800 forint alatti összegből kell napi ízcunamit kreálnia, vagyis annyi pénzből, amennyit ma az állam egy felsős gyerek étkezésére szán. Ráadásul nem dob ki semmit, mindent felhasznál a „Szenilla menzája” főzőprojektben.
– Szerdán Gilvánfán jártam, beás cigány vendéglátóimmal együtt főztem bográcsban lecsós csirkét és sütöttem punyát, azaz kenyeret, én pedig egy nápolyi receptet, Maradona spagettijét készítettem el nekik. Egyik vendéglátóm, Rózsi nagyokat derült, hogy a dagasztást még gyakorolnom kell. A punya ment is mindjárt a bedurrantott „kuptorba”, a vályogkemencébe. A kikapart parázs fölé került a bogrács, abban sült meg a lecsó. Életemben nem ettem még ilyen jó lecsót! Ráadásul ma kiderült, hogy értem a nyelvüket, mert nagyon hasonlít a románra. Mondták is, hogy ennyike, Kingát már nem adjuk el...
Közös az országunk
Kiss Tibor Noé „bárkája” egy bicikli, amellyel a Dráva partján teker 100 kilométert, amennyiben segítenek neki összegyűjteni százezer forintot. – Amikor 2009-ben Budapestről Pécsre költöztem, az volt számomra az egyik első nagy felismerés, hogy a különböző nemzetiségek képviselői és intézményei – romák, svábok, délszlávok – milyen szerves részét alkotják a város szövetének. Ez szimpatikus volt, jó lenne továbbra is megőrizni – mesélte a prózaíró, szerkesztő.
– Az irodalom sem tesz mást, mint ajtót nyit ahhoz, hogy megismerjük és megértsük mások kultúráját, az örömeiket és a gyötrelmeiket. De a másik kultúra nemcsak egy másik országé vagy népé lehet, hanem egy olyan társadalmi csoporté is, amely közöttünk él, csak nem vesszük észre, vagy nem veszünk róluk tudomást. A Kultúra Vízitúra kampánnyal olyan nemzetiségeket ismerhetünk meg közelebbről, amelynek tagjai valamiben kicsit különböznek tőlünk, mégis velünk együtt élnek, közös az országunk.
