Valahogy úgy van a NER ezzel a fránya európaisággal, amit a szivárványos pad esetében látunk mostanság a Ferencvárosban. Csak fordítva. Amikor pénz kell, vagy el szeretnének érni valamit az átkos „Brüsszeltől”, akkor smink gyanánt magukra kenik a megfelelő árnyalatokat: a szolidaritás, az értékközösség, a tolerancia és a tárgyalókészség színeit. A szivárvány minden árnyalatát. Aztán otthon, őszinte pillanataikban, vagy amiatt is, hogy egyre kevésbé kell ügyelniük a látszatra, már hagyják kiütközni természetük egyszerűbb és harsány tónusait. Hívták ezt pávatáncnak, trükközésnek, a nemzet védelmének. Ami viszont a legrosszabb: sokakban az a képzet alakult ki, hogy ez a politika lényege. Folyamatosan átverni valakit: Brüsszelt, az ellenzéket, a táboron kívülieket, a képzelt vagy valós ellenséget. Vagyis politizálni annyit tesz, vonhatják le a következtetést a NER hívei, hogy okosba oldjuk meg a dolgokat, jótékonynak nevezett, voltaképpen szimpla hazugságokkal tévesztjük meg azokat, akikkel elvileg egy klubhoz tartozunk. Mert őszintén, hiszen ez nap mint nap kiderül, nem megyünk semmire.
Nem nehéz belátni, hogy amíg ez az alapvetés határozza meg a viszonyunkat Európához és a saját európaiságunkhoz, addig az elszigeteltségünk, és az ebből fakadó frusztrációink is fennmaradnak – főként azok körében, akik a kormánypárt narratíváján keresztül szemlélik a kontinenst, és nincsenek saját tapasztalataik. Addig elhisszük Deutsch Tamás a Kossuth Rádióban mondott vasárnap, miszerint a multikulti ideológiája összeomlott Nyugat-Európában (miközben, ezt saját tapasztalatból mondom, Bécsnek épp: a minden nap átélhető sokszínűség az egyik titkos motorja, ami, csodák csodájára, semmit sem vesz el a főváros osztrák jellegéből), és igazából mi vagyunk a kontinens védelmezői. Erre a címre a nándorfehérvári diadal óta formálunk jogot hol több, hol kevesebb érvényességgel, csak most nem a törökök áradatától mentjük meg a keresztény Európát, hanem a migránsoktól. A lényeg viszont ugyanaz: nélkülünk ez a „Brüsszelnek” hívott képződmény cél nélkül kóvályogna az értékek tengerén.
Abban igazuk van viszont a NER ideológusainak, hogy nincs mit szégyenkeznünk, mi is szervesen Európához tartozunk, mi is gazdagítjuk a kontinenst a magunk hagyományaival, értékrendünkkel. Vagyis nem kell minket kioktatni európaiságból. Csak azt felejtik el hozzátenni, hogy ez menne őszintén is, mindenféle sminkelés vagy revolverezés nélkül. Egy kis önbizalommal, nyitottsággal, alázattal máris ott találnánk magunkat, ahol a kikészített helyünk vár minket. Ha így tennénk, hamar kiderülne, hogy a NER trükkös világára semmi szükség, az „ellenfelek” többsége is hamar köddé válna, hiszen abból született. A kormánypárt magát védi, amikor a képzelt Európáját védi a migránshordáktól, miközben az igazit valójában ő maga ostromolja és ássa alá nap mint nap. A kontinens – nem számítva az időjárás anomáliáit – talán sosem volt ennyire élhető, mint napjainkban. Erről bárki meggyőződhet, ha egy pillanatra levenné a NER festett lencséjű szemüvegét.