Egyetlen szó sincs az MTI, a Magyar Nemzet, a Pesti Srácok, meg az origó oldalán Krúbi pénteki koncertjéről, a Mandineren is csak visszafogott terjedelmű, tényszerű beszámoló olvasható. Persze, egy könnyűzenei produkció normál esetben nem feltétlenül bír hírértékkel, ám amikor a telt házas Budapest Parkban, 10 ezer ember előtt piros-fehér-zöldben pompázó díszmagyarban lép fel az előadó, egyik pillanatban arról rappel, hogy Orbán miként elégíti ki őt szájjal, miközben Gyurcsányt kézzel kényezteti, a következőben meg az Oroszlánkirály Az élet az úr betétdalának átirataként azt dalolja, hogy a Fidesz az úr, majd mindennek megkoronázásaként egy Orbán-bábúval csókolódzik, akkor némileg többről van szó, mint könnyűzenei produkcióról.
A regnáló hatalomra kevéssé jellemző a szemérmes félrenézés, a neki nem tetsző hangokat karaktergyilkolással, egzisztenciális ellehetetlenítéssel, kultúrpolitikai határok lefektetésével, számos egyéb eszközzel azonmód igyekszik elhallgattatni. Ám a Z generáció főképp a könnyűzenében megmutatkozó mind erősebb rendszerkritikájával, aminek Krúbi a legkarakteresebb megfogalmazója, láthatólag nem nagyon tud mit kezdeni. Azt mégsem lehet mondani rá, hogy sunyi róka vagy Soros-bérenc, s baloldaliként is nehezen bélyegezhető, elvégre Gyurcsány is rendszeresen pellengéren szerepel szövegeiben. A 29 éves, háromszoros Fonográf-díjas előadó nem akar politikai megmondóemberként tetszelegni, művészete részeként szimplán kiadja magából azt a feszültséget, amit a jelenlegi politikai berendezkedés okoz benne. Az autoriter rezsimek imádják az apátiát. Ha mind több tízezres tömeg üvölti, hogy „A sok bohóc gecinek üzenem: /Szavazz csak bátran a Fideszre tőlem! / Csak is magadat szopatod meg te rühes koldus / Nekem simán belefér a magánorvos”, akkor a szikra lángra lobbanásától való félelem előbb-utóbb elhatalmasodik rajta. A félrenézés idővel kevés lesz: manapság nincs az a tanártüntetés, politikai rendezvény, amelyben negyed annyi tűz lenne, mint egy Krúbi-koncertben.